Van aki tudja és van akinek tanulnia kell, hogy kellő türelemmel álljon, azokhoz a dolgokhoz, amiket a nagybetüs élet elédob. Nem vagyunk egyformák szerencsére. A gondok , a viták, veszekedések megoldása sok energia ráfordításával járnak. Sokszor nem éri meg, de sajnos erre minidg csak sokkal később jövünk rá, jó avagy rossz döntés volt hagyni, hogy feszegessék a határainkat. Normális esetben úgy kellene hozzáállni az emeberkhez, hogy megkezdett kapcsolat jól sül majd el, máskülönben eleve ellőítéletekkel kellene élnünk a kis fejünkben. Ám vannak előzmények mindenki életében, amik meghatározzák a további gondokodásunkat, a másikhoz való viszonyulásunkat. Sokszor tükröt kellene tartanunk magunk előtt és mélyen belenézni, elgondolkozni azon, vajon a másik ember mit és miért csinál úgy  ahogy. Van viszont egy aprócska kis dolog, ami miatt megpróbáljuk lenyelni amik nem szimpatikusak és kompromisszumokat hozni, annak érdekében, hogy "megfeleljünk" a másik embernek. Ez a szeretet. Az elején lefektetünk magunknak olyan dolgokat, amiket nem akarunk elfogadni és valahogy, amikor jön a várva várt érzés, hogy megszeretjük valaikt, hajlamosak vagyunk ezeket a feladni és megfeledkezünk magunkról. A másik embert tesszük az első helyre és nem önmagunkat. Megmagyarázzuk magunknak, hogy majd minden rendben lesz, csak még ezt, meg még azt hagyjuk egy kicsit és észre sem vesszük, hogy elvesztünk. Az apukám mindig azt mondja, hogy mindenki tud változni, ha akar. Nem, nem tud senki kibújni a bőréből. Sajnos rájövünk lassan, hogy megtörténik újra ugyanúgy még egyszer, századszor, ezredszer. Próbálkozunk meggyőzni magunkat, hogy mnden jobb lesz idövel, talán most megértette, másképp fogja csinálni és nem játszik a türelmünkkel, amiről tudjuk, legyünk bármilyen beállítottságúak is, mindenkinél véges. Értékelni, hogy a másik türelemmel van irányunkban, sok emberből hiányzik. Amikor már századszor gondoljuk úgy, hogy jobb lesz minden, százegyedszerre nem megy tovább. Próbálkozunk, megértjük, beszélünk róla, aztán feladjuk, mert nem szolgál tovább minket. Nem ad már pozitív érzéseket. El kell engednünk minden olyan kapcsolatot, ami a "közérzetünket" leépíti, legyen az egy szerelmi vagy egy baráti kapcsolat. Nehéz rádöbbeni arra, hogy ennek mikor is jön el az ideje... Amikor már fittyethányunk az egészre és nem érezzük mélyen a másik ránti megértést, nem akarjuk tovább mérgezni magunkat, akkor észrevesszük, hogy a " lelkünk szárnyra kél ". Szabadok vagyunk.

     Mindig voltak és lesznek is ilyen szerepet játszó emberkék az életünkben, akiket meg nem magyarázható indokkal ugródeszkának - csúnya szóval kifejezve - "használjuk". Ennek az egyetlen megmagyarázható oka ismét csak az érzelmileg le nem zárt, előző kapcsolatokból ered. Mindannyian voltunk már ilyen cipőben. Csináltunk már mi is ilyet és vissza is kaptuk már.  Vannak olyan emberek, akiknél tudatos ez a búfelejtés, de képük és merszük nincs megmondani az elején, csak hagyják, hogy velük sodródjunk, amíg nekik megfelel ez a szerep. Aztán vannak olyanok is, akik bár elfogadhatóbb magyarázattal rendelkeznek azért, mert nem tudatosan használják ki az embert, hanem maguk is elhiszik, hogy idővel jobban lesznek a másik által.Természetesen ez a csalódás itt sem a hirtelen szinglivé vált egyénről szól, hanem inkább arról, aki keresi a szerelmet és azt hiszi annyi idő után majd megtalálja. Telnek - múlnak a napok , a hetek és egyre világosabbá kezd válni, hogy csak az idő eltöltésére vagyunk jók, elkezdünk bizalmatlankodni, amire persze minden okunk meg is van, hiszen ki szeret fél emberrel lenni. Ha egyedül maradunk, sajnos hajlamosak vagyunk belesétálni hirtelen " kapcsolatokba", amivel nem biztos, hogy jót teszünk azzal az emberrel, aki a szeretetre várt. Ha nincsenek az előző kapcsolatból az érzelmi szálak lezárva, ne várjuk, hogy azonnal normális életet tudunk majd kezdeni mással. Amíg nem tudatosul bennünk, hogy mit vagy inkább kit szeretnénk, addig ne bántsunk meg senkit feleslegesen, hogy aztán maradandó sérüléseket okozzunk a másik lelkében. Ezzel visszakanyarodnék egy korábbi írásomhoz, amiben részleteztem a szerintem "normális" kapcsolatkezdés szabályit. Hagyni kell időt "gyászolni" és újra magunkra találni, mielőtt belekezdenénk az ismeretlenbe úgy, hogy "három lélek" is megmeneküljön az esetleges fájdalomtól: az Ex, a választottunk s az előző kapcsolatból kilépő lelke is. Ha vigasztalódni keresünk partnert, akkor ne a szerelemre vágyó emberkék között kutassunk, hanem a "húspiacon", ahol mindenki megkapható. Sajnos nem gondolnak bele az emberek abba, hogy mennyire beleégetnek másokba olyan dolgokat, amivel aztán nehéz lesz az újrakezdés megint annak, akit elküldtek. Kivéve akkor, ha egy sokkal jobb és érékesebb emberi kapcsolattal találjuk magunkat szemben, aki segít visszatalálni magunkhoz, mert megmutatja, hogy igenis értékesek vagyunk és tévúton jártunk eddig. Mindenki volt már a"törtető" és az "áldozat"" szerepében is, mindenki a saját szemszögéből látja normálisnak az adott szituációt, mégsem kell azonban, hogy ezek után a két fél megértse egymást. Minden embernek megvan a saját útja és ezen utak keresztezését a karma mutatja majd meg, mely elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan. 

     Ez az egyetlen szócska, s ennek jelentése, ami az ember életét jobbá, szebbé és varázslatosabbá teheti. A szeretet sokféleképpen jelen van az életünkben. Lehet egy csók, egy ölelés, egy virágcsokor, egy szép emlék vagy akár egy örömkönny, amit a párunk a szemünkbe csal, mert azt mondja : "Szeretlek". Persze minden embernél mást jelent ez a szó, melynek talán nincs is akkora jelentősége, hiszen a szeretetet a tetteinkkel fejezzük ki. Az egymás iránti tisztelettel, hűséggel, együttérzéssel, csókokkal és sorolhatnám még, de talán így is érthető mindenki számára. Mégis, ha hosszú ideje egyedül van az ember, akkor egy nagy dolog a kapcsolatban, hogy kimondhatjuk valakinek : "Szeretlek". Azt az igazán mélyről előtörő vallomást, amire olyan régóta vártunk, hallhatjuk, érezhetjük, magunknak tudhatjuk még akkor is, ha több száz kilométer is választ el bennünket a szeretett személytől. Nagy és mély dolog, súllyal bír és mindenképpen komoly. Nem egy röpke gondolat, mert éppen unalmunkban ezt találtuk kibökni. Megfontoltan és nyitott szívvel állunk a másik előtt, bizalommal és nagy reményekkel, amiről talán elhihetjük végre, hogy igaziak lesznek. Ezzel egy kicsit kiszolgáltatottá tesszük magunkat, mégsem félünk, hogy mi lesz a következménye. Ezzel a kapoccsal megkötjük egy láthatatlan fonallal a párunk kezét, mégsem fojtjuk meg, hiszen az már nem szeretet, hanem birtoklás. A "kötelékünkkel" csak annyit fejezünk ki, hogy bízunk benne, hűségesek vagyunk hozzá, a legjobb barátja leszünk idővel és a másik fele. Ebbe az idilli kapcsolatban csak ketten vagytok. Senki és semmi más nem kell hozzá. Csak a szerelmetek. Sokféle szeretet létezik, amit mások felé ki tudunk mutatni, ám tiszta érzésekkel és szerelemmel egyetlen embert szerethetünk csak. Ezt másképp nem is lehet elképzelni, hiszen ha valami olyan történik a kapcsolatban, akkor ott el kell gondolkozni, jól döntöttünk e, a megfelelő ember mellett táboroztunk e le. Ha valami miatt azt érezzük hiányzik még valami, akkor biztosan téves úton járunk, bár elhittük, hogy szerettünk, kiderül, hogy csapdába estünk. Van, hogy későn ismerjük csak fel, évek múltával, hogy talán tévedtünk és mégsem az illető az igazi, de van hogy pár nap is elég hozzá. Ahhoz, hogy egy kapcsolat lendületes maradjon és ne hűljön ki, dolgozni kell rajta minden nap. Ha a szeretet kölcsönös, akkor mindent el lehet érni együtt mindenféle mellébeszélés nélkül. Szerethetjük a barátainkat, a családunkat, a gyermekeinket, de akit a társunknak választunk, Őt szerelemmel szeretjük, mely semmi mással össze nem hasonlítható érzés. Azonnal tudni fogjuk, mert jön egy megmagyarázhatatlan villámcsapás és minden olyan természetessé válik hirtelen. A szerelem nem múlik el soha, ha igazi, csak átalakul az évek során, még erősebb kötelékké. Sohasem tűnik el onnan, ahol valaha igazi érzések voltak. Ha valakit szeretünk, akkor Őt feltétel nélkül és a hibái, a múltban elkövetett rossz lépései ellenére is elfogadjuk és szeretjük. Kicsit megvakulunk és megsüketülünk a világban. Nem halljuk és látjuk a rosszat, csak a jót. Egyszerűen csak kizárjuk a külvilágot és azt mondjuk neki, amikor reggel kinyitja a szemét: "Szeretlek".

   Sokan félnek az egyedülléttől és el sem tudják képzelni még átmeneti élethelyzetként sem. Szerintem ennek több oka is lehet. Talán, mert kapcsolatfüggő lettél, nincs igényed kivárni, hogy tényleg valaki olyannal legyél, akit megérdemelsz. Belemész mindenfélébe, próbálkozol " na hátha Ő majd jó lesz " alapon, ugyanazokat a baromságokat követed el újra és újra. Az igazi ok azonban, hogy félsz egyedül maradni. Félsz saját magad megismerni, pedig csak így tudod megfogalmazni, mit is szeretnél attól a személytől, aki minden téren megfelel majd. Az emberek többsége kétségbeesik, ha egyedül marad hirtelen, sok idő után . Bevallom én is bepánikoltam, - úgy lassan 4 évvel ezelőtt - amikor szakítottam az utolsó, hosszú kapcsolatommal. Az ember hirtelen azt sem tudja mihez kezdjen, marad egy nagy űr a szerelmünk után, a közös dolgaink után. Mindenki másképp dolgozza fel a " traumát ". Valahogy a férfiaknak később esik le mindig, ami történik, mint a nőknek. Többek között rám is jellemző, hogy napokig ki sem jövök a szobámból. Képes vagyok éjszakákon át sírni egy csalódás után, amit sokan túlzásnak tartanak meglehet, de engedjük meg a másiknak, hogy úgy " gyászoljon ", ahogy azt ő jónak érzi. Ahogy telik az idő, mindig könnyebb,  attól még nem ismerkedsz rögtön, mert úgysem ez a megoldás, hanem inkább, lefoglalod magad. Ekkor jönnek a barátok, akik ugyan tudod, hogy együttéreznek veled, néha mégsem tudnak hatni rád és mégis inkább egyedül lennél. Telnek - múlnak a napok, kimozdulsz. Nagyon jó időtöltés az edzés például, nekem nagyon bevált. Minden gondolatoddal arra koncentrálsz, hogy a testeddel jót teszel, azzal a lelkednek is. Aztán egy jó kis mozizás egyedül, utána egy finom vacsora. Hétvégén egy kis bulizás a barátokkal, mert már addigra kívánod a társaságot és azt, hogy emberek vegyenek körül. Hazafele sétálva a helyről, ahogy közelítesz a lakásod felé, kisebb alkoholmámorban jössz rá, hogy senki sem vár otthon és ez egy párszor sajnos még meg fog ismétlődni... ahogy telik az idő megpróbálsz nyitni, ismerkedni, de már félve. Félted magad az újabb szenvedéstől, nem akarod átélni megint a fájdalmat, miután oly nehezen, de végre talpra álltál, mert egy hős vagy és mindez a saját erődből sikerült főként. Incselkedsz, bulizgatsz, hogy lekösd magad. Jönnek a felszínesebbnél felszínesebb kapcsolatok, barátok, haverok, akikkel csak az időd nagy részét töltöd ki, de az életed tartalmasabb részét sajnos nem, csak azt hiszed, mert szükséged van a külső visszajelzésekre, hogy jobban érezd magad és eltűnjön az űr, a szívedből pedig a szeretethiány. Minden ilyen " kapcsolat " végén rá kell ébredned, hogy csak egy kicsi pluszt adtak és maradandó negatív tapasztalatot. Megfogadod, hogy többet ilyen nem kell majd, mégis észre sem veszed és újra belesétálsz a csapdába. Elkezded megszokni az egyedüllétet a sok negatív dolog után és a végén azt veszed észre, hogy Te mondod meg mit szeretnél, kit és hogyan. Ha nem akarod, azt is kimered már mondani, mert megszeretted annyira magad és elég önző lettél, hogy a legjobbat kaphasd mindenből, amit érdemelsz. És végre jön egy isteni sugallat, egy lehetőség, amikor a magánéleted romokban hever, hogy teljesen egyedül, exek, csalódások nélkül újra kezdheted az életed, a családod és a barátaid szerető támogatásával. Aztán itt kint teljesen egyedül, egy idegen országban, idegen anyanyelvet beszélő emberek között ébredsz rá igazán, hogy mennyire egyedül vagy és már nem feladat számodra, hiszen ezalatt a 4 év alatt már megtanultad " magad " Szép a séta egyedül is, szép az álom is, egy finom vacsora is lehet jó egyedül, azonban semmi sem pótolhatja a szerelmet, így aztán mit tehetünk. Várunk az Igazira, aki talán végre Igaz is lesz.

Nagyon sok emberben felmerül, ahogy telik az idő és egyre jobban távolodnak az "ex" - től, hogy átértékelik a dolgokat. Talán már nem is olyan ember, mint volt, sokkal kedvesebb, szerethetőbb, mint régen és elfilozofálgatunk azon, vajon vissza lehet-e csinálni egy régi kapcsolatot? Miért ne próbálhatnánk meg, hisz mindenki megérdemel még egy esélyt? Megmagyarázzuk magunknak, hogy annyi idő eltelt. Több hónap, év...mégis elég egy kis kedvesség, attól az embertől, akit egykor annyira szerettünk. Hirtelen arra kell rádöbbennünk, hogy igen, elég! Mindent kezdjünk hát újra, mert most biztos jó lesz, ami régen nem működött. Ahogy telnek a napok kezdünk tisztán látni, hogy egyszerűen teljesen mások vagyunk, mint anno voltunk, s ezt a változást eddig észre sem vettük magunkban. Próbáljuk megérteni azt, hogy a "másik" mit szeretne, néha jól érezzük magunkat, néha pedig egyáltalán nem. Csapongunk, agyalunk, jól döntöttünk e...Szerintem ha két ember sok év után megpróbálja megint, hogy esetleg megjavítsanak mindent, ez becsülendő dolog. De! Fel kell mérni egymás határait, s azt mennyi mindenen ment keresztül az évek alatt. A sok pofon, megfelelési kényszer és csalódás után, már senki sem marad ugyan olyan. Kivéve azok, akik igazán "kemények"! Viszont, Ők észre sem veszik magukon a változást vagy éppen azt, hogy ugyan az történik még mindig velük, mint "régen". Úgy gondolom ez sem baj, de az már igen, ha meg sem próbáljuk elfogadni a másik változását, ami nem mellesleg épp jó irányba húzna. Igenis úgy gondolom, hogy egy bizonyos kor elteltével eljut az ember odáig, hogy már tényleg csak közöl és megy is tovább. Nem akar semmit bizonyítani senkinek és csak a saját sorsát egyengetné inkább, hiszen annyit foglalkozott már azzal, hogy mindig más embernek akart jót, s ezért háttérbe szorította saját magát. Nem vár már azonos véleményt, nem megy bele vitákba, elmondja ami nem tetszik és az vagy fekete vagy fehér lesz. Itt nincs már a lapos szürke szín, inkább egyedül marad, mert a sok év alatt rájött, hogy saját magával is békét kötött, szereti magát annyira, hogy nem enged a rossz tapasztalatoknak még egyszer, csak azért hogy neki iszonyú rossz legyen valami, ami a másikat akár egy percre is boldoggá tenné. Önző lett kicsit az ember, de ez így van jól. Arra jutottam nem kell mindenáron  a múlt hibáit újra elkövetnünk, még akkor sem, ha először jó ötletnek tűnik. Sajnos a számok és a mendemondák is ezt igazolják, aminek egyszer vége lett, az úgy van jól, ahogy van és nem kell a dolgokat felpiszkálni, mert lehetséges, hogy az egyik fél nagyobbat sérül és azok nem mi leszünk.

    Amikor megtudod, hogy eljött az idő "el kell" indulnod, megörülsz, hogy végre kitörhetsz a megszokott világodból. Aztán mikor már annyira közel vagy az induláshoz, hogy látod a csomagjaidat egyben, kezded felfogni, hogy mennyi mindent kell otthon hagynod. Megpróbálod úgy felfogni, hogy nyaralni mész és várod már nagyon. Azon mesterkedsz, hogy minden kedves ruhadarabot, emléktárgyat eltegyél a táskák mélyére, amik fontosak a számodra, ideges vagy, sírsz, izzad a tenyered és lassan elér a gyomorideg az izgalomtól, mert tudod, vár egy új élet, de azért érzed, mennyi veszteség fog felhalmozódni a szívedben. Az utolsó nap a családoddal, amire azt hitted szörnyű lesz, mégsem jön a tragédia és emiatt még talán lelkiismeret furdalásod is lesz, hiszen nem jönnek a könnyeid. A színtiszta igazság, hogy annyira le van foglalva az agyad a kíváncsisággal és az izgalommal, hogy fel sem tudod fogni a dolgokat igazán. Elköszönsz a szüleidtől s megbeszélitek, olyan lesz ez az utazás, mintha csak a szomszéd városban lennél majd. Megpróbálnak ezzel is segíteni rajtad, pedig nagyon fáj nekik, hogy nem leszel egy ideig velük.Elengeded őket. Az utolsó estédet otthon megpróbálod, azokra az emberekre szánni még, akikről tudod, szeretnek téged és nem akarják, hogy elmenj, de tudják így lesz a legjobb neked. Eljön a pillanat, hogy utoljára érkezel meg a lakásod ajtajába, majd kicsit később becsukod az ajtót magad mögött és elindulsz a hosszú útra. Az ajtót képzeletben szinte annyira becsukod, hogy ott hagysz minden csalódást, problémát, amik az elmúlt pár évben értek. Több, mint 500 km után kezd leesni hogy már nem fordulhatsz vissza és mindjárt eléred az "új világod". Pár nap elteltével rájössz, hogy bár nem úgy alakultak rögtön a terveid, ahogy akartad, de megszerettél már kicsit egy idegen országban lenni. Egy hete ismeretlen emberek vesznek körül, akiknek nem beszéled a nyelvét mégis mindent megtesztek azért, hogy tudjatok kommunikálni. Első két napomat a szobámban töltöttem, mert nem mertem megszólalni, féltem, hogy kinevetnek majd, aztán rájöttem, hogy ők sem tökéletesek. Az emberek itt kedvesek veled az utcán, rád mosolyognak, látják, hogy kétségbe esetten semmit sem találsz és képesek veled kilométereket gyalogolni, hogy segítsenek rajtad. Beszélnek helyetted és mindent megtesznek, hogy beilleszkedhess. Lassan felveszed az itteni ritmust, megtanulsz közlekedni és Te is mosolyogni. Néha feltör benned bizonyos emberekkel való beszélgetés után a hiányérzet, de még jó, hogy az okosok kitalálták a telefont, a facebookot, vibert, skypot, amiken keresztül legalább a másik hangját hallhatod vagy arcát láthatod. Ilyenkor azért könnyebben lehet viselni a többi napot. Ez csak "fél érzés", mégis tudja az ember kinek fontos és ki az, aki így is megmarad mellette a nehéz időkben, mert akik igazán szeretik egymást, azoknak nem számít a távolság, sem pedig a külön töltött idő.

 Az ember hajlamos mindenféle hibába esni, ha egyedül marad hirtelen. Régebben én is azon voltam, hogy minél előbb találjak magam mellé valakit, aki kitölti az űrt. Mára rájöttem, hogy hiba volt. Azonban nem is olyan régen még beleestem a szeretethiány csapdájába és úgy gondoltam lehetséges és gyógyító is lehet. Aztán az ember rájön, amikor ennek a "kapcsolatnak" is vége, hogy egyedül kellett volna átvészelni a csalódását. Könnyebb belemenekülni valamibe, ami hirtelen jónak tűnhet, de ha jobban meggondoljuk semmi jövője nem lenne. Tudod, mégis csinálod, mintha bíznál benne, hogy nem számítanak a különböző tényezők és csak el akarod hinni, hogy végre jobban leszel. És végül el is hiszed. Megmagyarázod magadnak, hogy tényleg jól vagy. Az ember elég önző ahhoz, hogy csak azt lássa, ami neki kedvez és nem "veszi" észre a másik embert maga mellett. Sokszor nem látunk reálisan, ha szeretethiányunk van, csak hajszoljuk a saját érdekeinket és nem vesszük észre igazán azt, aki mellettünk fekszik, azt, hogy ki is Ő valójában és mit szeretne tőlünk. Amikor az ember csalódott, könnyebben bonyolódik bele különböző kapcsolatokba, hogy ne maradjon egyedül a saját gondolataival. Aztán itt van például a másik fele a dolgoknak, ha az életünk nagy tervével vagyunk éppen elfoglalva már már hajlamosak leszünk, - bármennyire is van szeretethiányunk - , eltávolodni a lehetőségeinktől is, hogy ne sérüljünk. Rájövünk hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a fájdalmat, amit akkor kapnánk, amikor a legkevésbé van rá szükségünk. Két kézzel tiltakozunk a lehetséges boldogság ellen és inkább megbeszéljük magunkkal, hogy nem kell nekünk senki, de már abban sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán alkalmi kapcsolatra van e szükségünk, hiszen ki tudja, hogy abból is mi lenne. Rájövünk, hogy megszerettük magunkat annyira a nagyjából 3 éve tartó szingli életünk során, hogy nem feltétlenül van szükségünk egy másik emberre ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, hogy már egyedül is elvagyunk a kis világunkban és megértjük lassan, hogy ez mire is volt jó. A sok botlás, csalódás, és rossz napok után még kezdhetünk új életet és mi választhatunk, hogy azt kivel osztjuk majd meg. Csak rá kell jönnünk, hogy szeretjük ugyan a másik nemet is, de magunkat jobban.

Aki érezte már magát "bezárva" egy kapcsolatban az pontosan érezni fogja miről írok ma. Szerintem attól, hogy valaki kapcsolatban van, még nem kell korlátozni a másik szabadságát. Én úgy gondolom, hogy abból semmi jó nem sülhet ki hosszútávon. Egy párkapcsolatban is szükség van néha arra, hogy kicsit egyedül legyünk, ez ettől még nem azt jelenti, hogy nem szeretjük a másikat. Szó sincs erről, csak egyszerűen szükségünk van "önmagunkra" is néha. Arra, hogy kikapcsoljuk az agyunkat, magunkra találjunk, elrendezzük az kis dolgainkat és esetleg arra is jó, hogy felerősítsük magunkban a társunk hiányát. Szeretek kapcsolatban lenni, ha ki lehet ezt így fejezni, mert úgy gondolom meg tudom találni a köztes utat a párommal töltött percek és a barátokkal való időtöltés között. Az egyedülléthez kicsit hozzá lehet szokni és kicsit ezt is meg lehet szeretni, de nem hinném, hogy ennek hosszútávon jó vége lenne. Én megszoktam az egyedüllétet is, elég időm volt rá. Most már bele mernék vágni egy kapcsolatba, mert úgy érzem eleget pihentem, de nyilván nem minden áron. Az embernek kialakulnak az egyedüllét alatt, azok a szemléletek egy számára jó párkapcsolatról, amiket nem fél majd megvalósítani. Aki hosszabb ideig van egyedül, azzal a két véglet történhet : vagy annyira szeretethiánya van, hogy ezzel megfojtaná a másikat, vagy annyira meg akarja még mindig őrizni a saját szféráját, hogy egyáltalán nem engedi a másikat magához annyira közel, amennyire az normális lenne. Egyik sem jó. Valahogyan a köztes utat kell megtalálni mind a két félnek, ahhoz, hogy jól érezzék magukat egymás mellett. Például ne szabjuk meg, hogy kivel barátkozhat a társunk, hány órára érjen haza, nem mehet sehova, stb... még lehetne sorolni. Ha bekorlátozzuk a másikat, annak előbb vagy utóbb kenyértörés lesz a vége. A féltékenység normális és egy bizonyos fokig egészséges is, de van aki nem tud ezeknek határt szabni, majd csodálkozik azon, hogy esetleg egyedül marad. A szeretetünket nem így kell kifejezni, mert ez a társunkban negatív viselkedést válhat ki, akár dacot is, hogy márpedig azért is megcsinálnom, mert nehogy már megmondjanak nekem akármit is. Nem azért vagyunk kapcsolatban valakivel, hogy a pót anyukája vagy a pót apukája legyünk, hanem azért, hogy minden erőnkkel azon legyünk, hogy boldoggá tegyük. Személy szerint én is olyan vagyok, ha észreveszem azt, hogy valaki már nem kompromisszum szintjén szeretne megkérni, hogy ne csináljak ezt vagy azt, akkor máris támadok. Úgy gondolom ez természetes viselkedés és ebben mind a két nem egyforma. Ha szorul a hurok, onnan mindig menekülés van előbb vagy utóbb. Vajon elérjük - e olyan módon, hogy a szerelmünket magunkhoz láncoljuk, hogy korlátozzuk a szabadságát és velünk maradnak vagy kitörnének a börtönünkből?

Mindannyiunkkal megtörtént már, mégis mindig ugyanaz a szörnyű érzés. Nem vagyunk egyformák, így ezekben a dolgokban sem éljük meg ugyanúgy valaminek vagy valakinek az elengedését. Van akinek kevesebb és van akinek hosszabb ideig tart, míg ez a folyamat befejeződik, ha befejeződik egyáltalán. Vannak olyan emberek az életünkben, akik folyton vissza - visszatérnek, csak Isten tudja miért. Talán azért, hogy megtudjuk nyerünk vagy veszítünk vele egy újabb csatát a szívünkben. Az okát nem tudjuk, miért nem tudjuk lezárni vagy elengedni a másikat, ezért újra és újra belefogunk, hátha most majd...na még egyszer, talán most mást kapunk, de igazából tényleg csak akkor változik valaki velünk szemben, ha azt Ő maga szeretné, különben csak magunkat áltatjuk vele, hogy most jobb lesz minden, mert most tényleg más arcát mutatja. Aztán jön a fordulat, ami ugyanaz, mint megannyi alkalommal, egyedül maradunk újra és magunkba fordulunk. Vajon bennünk van a hiba? Vajon nem vagyunk elég jók? Vajon mikor jelentkezik újra, hiszen annyira oda volt értünk, hogy elhittük, most jobb lehet az életünk. Az igazság sokszor fáj, ami az, hogy márpedig nélküle leszünk. Jönnek a rosszabbnál rosszabb napok, az álmatlan éjszakák, gyötrődünk még álmunkban is vagy aludni sem tudunk, ezzel kelünk és ezzel fekszünk, mert csak magunkban sínylődünk és kérdezzük meg százszor egy nap, hogy ez  most velünk történik vagy ez egy rossz vicc megint? Sajnos az igazság az, hogy ez egy rossz vicc megint és csak reménykedünk benne, hogy utoljára történik meg velünk. Kegyesen hazudunk a családunknak, hogy legalább nekik ne fájjon, ha már mi úgyis belehalunk kicsit. Ott állunk a helyzet előtt mindannyiszor ugyanúgy, mintha még sosem történt volna meg velünk. Akit a párunknak hittünk, ismét magunkra hagyott bennünket. Igazából az indok teljesen mindegy is, hiszen ez annyira egyszerű, ha a másik úgy gondolja, hogy megérdemeljük, hogy az életében legyünk, akkor legyen bármi, nem hagy el bennünket, napokra, hetekre. Ha valaki szereti egy kicsit is a másikat vagy szeretne tőle valamit és tiszteli, akkor nem bántja meg újra és újra. Nem igazán jöttem rá, hogy milyen lelke van az olyan embereknek, akik ezt kibírják, hogy lelki ismeret furdalás nélkül hátat fordítanak egy olyan nőnek, aki állítólag fontos nekik. Talán csak ezt mondják, mert tudják, hogy ezt akarjuk hallani, hiszen már olyan sokszor sikerült nekik visszatalálni a szívünkbe. Sajnos ebben a dologban csak magunkat hibáztathatjuk, mert hiszünk, bízunk és lassan rá kell jönnünk, hogy felesleges, mert valaki mindig közbe szól és az Isten. Egy jelként vehetjük ilyenkor, ha valami nem sikerül az életünkben, mert Isten akkor valami jobbat szán nekünk, csak mi még nem tudunk róla. Sok időbe telik, amíg az ember felépül egy ilyen többszörös csalódásból, hiszen minket hagynak el így vagy úgy, de nyilván ez mindig a sértettnek rosszabb, aki igazán semmit sem ártott, csak elviseli egy darabig ezt a helyzetet. Aztán próbálja a napokat egymás után elviselni, amik nem adnak túl sokat, mert hirtelen üresek lettek. Nincsenek telefonok, kedves üzenetek, kedves szavak, csak úgy érezzük nagyon egyedül maradtunk, bezárkózunk kicsit és azon gondolkozunk hogyan tovább, mert mi már vele ellentétben elképzeltük egy kicsit a jövőnket együtt. Rosszabbnál - rosszabb napok követik egymást, míg nem megvilágosodunk és úgy kelünk fel az ágyból reggel, hogy elég volt, ennek az állapotnak mától vége, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen rosszul legyünk, sem pedig a környezetünknek. A színtelen körömből színeset, a smink nélküli arcból helyes pofit varázsolunk, hogy végre jobban érezzük magunkat kicsit a bőrünkben. És egyszer csak elkezdődik egy új nap, amihez másfél hét után már végre nem úgy állunk hozzá, mint, amilyen pocsék napokat a hátunk mögött hagytunk. Nem mondjuk még ki, de már érezzük, hogy "távolodunk" kicsit, még ha nem is jó érzés ez , a saját érdekünkben muszáj megpróbálni, hiszen úgy, ahogyan a másik fél sem foglalkozik velünk, ahogy kellene, úgy mi miért áldoznánk fel a mindennapjainkat, a szabadságunkat vagy akár egy jó kis utazást ezért az egészért. Rá kell jönnünk, hogy nem logikus az, ha csak nekünk kell valaki, az csak akkor az igazi, ha mi pontosan ugyan olyan fontosak vagyunk a másiknak. Ez alatt a pár nap alatt sok értékes emberrel beszélgettem és sokszor nagyon jó hatással voltak rám. Nekem több idő kell ahhoz, hogy megérjen bennem egy dolog és elhatározzam magam, de sikerült ráébrednem, hogy ne hozzak áldozatot olyanért, aki értem nem hozna soha. Nem éri meg hiszen csak én sérülök. Legyünk bármennyire is jószívűek, csak olyanra bízzuk az életünket vagy annak egy részét, aki tényleg megérdemli. Néha kicsit ijesztő, hogy el kellett akár rövid időn belül többször is engedni ugyanazt az embert, de nem rémülök meg a mindennapjaimtól, mert tudom, hogyha valakit elengedünk a szívünkből, egy kicsit, az igazán fontos volt nekünk és talán egyszer majd később, ha találkozunk az utcán még mindig egymás után nézünk majd. A különbség csak az lesz, hogy ez a történet már együnket sem fogja érdekelni.

Gondolom már kitaláltátok, hogy nem a fizikai fájdalom jellemzőit boncolgatnám Nektek, hanem a lélek fájdalmát. Így 31 évesen kezdem nem érteni néha az életemet, merre is tart. Azt gondolom majdnem teljes az életem, hiszen dolgozom, imádom a munkámat, szeret a családom, vannak barátaim, tulajdonképpen szinte mindenem megvan, ahhoz, hogy jó legyen az életem. Egy valami mégis hiányzik, ami nélkül úgy érzem, félig él csak az ember, a párkapcsolat. A munkám során emberekkel beszélgetek és gyakran felteszik a kérdést, akik nem ismernek, hogy van e párom, gyermekem... A válasz kétféle lehet nálam: vagy az, hogy igen most van és úgy tűnk minden jó, a másik pedig, amikor egy hónap múlva találkozom ugyanezzel a vendégemmel: nem, nincsen már. Valami miatt egy jó ideje már nem jön össze ez a fajta boldogság. Amikor az ember már annyira el van néha keseredve, még arra is képes, hogy néhány dolgot "megbeszéljen" magával és olyanra adja a fejét, amiről az esze pontosan tudja, hogy tilos lenne. A szíve azonban mást súg, gyerünk, próbáld meg még egyszer, mert tényleg úgy tűnik, talán boldog lehet. Sajnos én olyan lány vagyok, akit a szíve és a naivsága visz előre általában, ezért kerülök vissza sokszor ugyanabba a mély gödörbe, ahonnan már többször kimenekültem. A legszebb az egészben, hogy még hiszek is magamban és szívvel-lélekkel megyek neki a dolgoknak. Képes vagyok addig spannolni magam, amíg elhiszem, hogy boldog lehetek. Látható is rajtam és én is érzem, a környezetemtől is kapok visszajelzést, hogy valami nagyon jó történhetett velem, mert boldognak látszom. Aztán ismét jön egy fordulat általában elég rövid időn belül, hogy valami történik a másik féllel, nem kellünk. Magyarázat nélkül, vagy indokokkal, ez teljesen lényegtelen. Ismét átérezhetjük a lélek fájdalmát, amitől olyan jó érzés volt megszabadulni a legutolsó alkalommal. Akkor feltesszük magunknak a kérdést: Istenem ez miért velem történik? Miért érdemlem ezt? Darabjainkra hullunk egy perc alatt és nem is akarjuk megint egy jó ideig összerakni magunkat. A legutolsó alkalommal az édesanyámnak mondtam ki, hogy én nem akarom ezt az érzést, mert úgy érzem a lelkemen taposnak. A lélek fájdalmával az a baj, hogy míg a fizikait jó esetben gyógyíthatjuk, a lélek sebei csak az idő által gyógyulnak be, ha begyógyulnak egyáltalán. Kell rengeteg idő, hogy megint elhiggyük, bízzunk, szeressünk újra. Lehangoltak és fáradtak vagyunk, sírunk vagy csak magunkban őrlődünk, hogy senki se lássa, mert néha már szégyelljük, hogy ismét így jártunk, pedig csak egy dolgot szerettünk volna, hogy szerethessünk és minket is szeressenek úgy, ahogy arra ígéretet tettek. Az emberekben hamar kihűl a vágy arra, hogy bebizonyítsák a szeretetüket. Ennyi sérülés után viszont meg kell keményednünk annyira és meg kell próbálnunk minél hamarabb túl lenni ezeken a csalódásokon. Kérdés az, hogy a lelkünk mikor áll készen arra, hogy valóban feldolgozzon minden negatív impulzust, amit kap. A lelki sérülésekből könnyen lehetnek fizikai tünetek is, amikor már annyira elhagyjuk magunkat, hogy egyszer csak arra ébredünk reggel, hogy alig tudunk felkelni az ágyból, szorít a mellkasunk és az állóképességünk sem a megszokott. Ilyenkor jön az ész a szívünk helyett, amikor felmérjük, hogy vagyunk annyira fontosak magunknak, hogy egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy esetleg betegek legyünk, így elkezdjük eltolni magunktól a negatív élményeket, mert rájövünk, azt senki nem érdemli meg, hogy tönkre menjünk miatta. Azt vesszük észre, hogy egyik-napról a másikra jobban leszünk és örülünk, hogy talán visszahoztuk magunkat újra az "élők sorába". Ez mind nagyon jó dolog, jobban lenni, ám ki tudja, hogy a lelkünkön ejtett mély sebekből, amiket elnyomunk magunkban, -hiszen elhisszük, hogy jobban vagyunk -  Vajon mikor tudunk teljesen felgyógyulni és mikor tudunk újra valakiben bízni, hinni, egyáltalán megnyílni előtte?