Az egyik legnehezebb dolog az életben a bizalmát elnyerni valakinek és a legkönnyebb elveszíteni azt. Nem vagyunk egyformák, így mindenkinél más súllyal bír ez a dolog. Beszélhetünk itt barátságról, párkapcsolatról, szülő - gyerek viszonyról, mindegyik tönkremehet egy perc alatt. A barátság nálam csakis a bizalmon alapul, legyen bármiről szó. Egy szerelemről, egy titokról, a félelmeinkről, az életünk apró dolgairól. Számomra fontos, hogy ez legyen kölcsönös, mert, ha az egyik fél nem adja át magát teljesen, akkor megette a fene az egészet. Voltak az életemben nekem is álszent, magukat barátnőknek nevező hölgyek, akikkel megosztottam az életem egy részét majd ráfaragtam. Ma úgy gondolom túl vagyok ezeken a csalódásokon. A furcsa ezekben a dolgokban, hogy azok az emberek, akikre a legféltettebb titkaimat bíztam, 1 perc alatt idegenné váltak. Először nem értettem, aztán úgy döntöttem, nem is kell nekem mindenki, akinek elmondjak mindent, csak annak a pár kedves emberkének, akik az életemben maradtak. Sokan furcsálljátok biztosan és nem hisztek a fiú - lány barátságban. Azok a fiúk, akik mellettem döntöttek, tökéletesen betöltik a bizalmi emberek szerepét. Nem irigyek, nem féltékenyek, őszinték velem, még akkor is, ha ez nekem nem esik jól, hiszen az igazi barátnak az a dolga, hogy ne azt mondja, amit hallani szeretnél, hanem azt, amit tényleg gondol. Sokan azt hiszik ismernek jól, mert közvetlen vagyok az emberekkel általában. De! Nem nyílok meg mindenféle embernek, csak annak, akit arra érdemesnek tartok. A bizalom a mai világban nehezen adható valaki "kezébe", akit nem ismerünk eléggé. Visszaélnek az információkkal, hátba szúrnak, csalódunk bennük. Én ettől kímélem magam az elmúlt időben inkább, mert nem érdemlik meg sokan, hogy akár csak őszinte is legyek velük, nem hogy az életemről meséljek nekik. Természetesen belesem a csapdába még mindig, de igyekszem már óvatosnak enni. A párkapcsolatban nekem nagyon fontos, hogy a társam a barátom legyen. Kérdezés nélkül is tudja vagy hallja a hangomból, ha valamin keresztül megyek éppen. Fontos, hogy ne hazudjon, ne kelljen csalódnom benne, ne bántson meg és a legfontosabb, hogy én legyek a szeme fénye, mindig, minden körülmények között. Legyen a bizalmasom, a jobb kezem, a társam, a szerelmem, a barátom, a gyerekeim apja, akire felnézek és, aki él - hal értem, mert, ha mindez megvan közöttünk, akkor megajándékozom egy feltétel nélküli bizalommal és szeretettel egy életre. Választhatunk bizalmasunknak egy családtagunkat, például az anyukánkat vagy az apukánkat, aki már szinte a barátnő vagy a  barát szerepét tölti be az életünkben, hiszen minden mozzanatunkról tud mindig. Ő az, akit először felhívunk, ha bármi történik velünk, hogy elmondjuk a titkainkat, bánatunkat, ha valami fáj és azt szégyelljük, mert senki mással nem akarjuk megosztani. Tudjuk azt, hogy az a dolog tényleg bennük marad és talán csak akkor jön felszínre, ha éppen fejmosást kapunk. A szülői perpatvaroknál gyakran előjönnek a régi sérelmek, azok, amiket gyermek korunkban ellenük elkövettünk, amiket elbaltáztunk, füllentettünk vagy esetleg többször hazudtunk. Ezeket azért kapjuk a fejünkre, mert ott akkor, amikor ez megtörtént, bennük megszakadt a bizalom felénk kicsit vagy épp nagyon. Soha nem felejtem el, ezt a mondatot, amikor épp olyan dolgot tettem, mondtam, amit nem kellett volna : "A bizalmat elveszíteni könnyű, de visszaszerezni nehéz!" Bármilyen kapcsolatról beszélünk, ha a kezdeti bizalom nincs meg, azt időbe telik átadni a másiknak. Ha nagyon szeretnénk valakit a  közelünkben tudni és a múltban történt dolgok miatt fenntartásaink vannak, akkor időt kell adni magunknak és a másik félnek is, hogy újra építsük az emberi kapcsolatot. Véleményem az, hogy a kapcsolatok közül egy olyan van, amit nem lehet tiszta lappal kezdeni, az a barátság, hiszen, ha a fonál elszakad, össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad. Minden másra pedig időt kell hagyni és tiszta szívvel érezni, hogy mit is jelent nekünk az az ember az életünkben.

Nagy felsorolást lehetne tartani, mert számos "fajta" kapcsolat vesz bennünket körül nap, mint nap. A munkahelyünkön, az utcán, a közvetlen környezetünkben, a családunkban, a baratainkkal, a párunkkal való kapcsolatban és a ma nagyon kedvelt facebook közösségi oldalon. Úgy gondolom a fejünkben kell rendet tennünk elsősorban, hogy ezeket helyén tudjuk kezelni, különben könnyen kialakulhat káosz az életünkben. Szerintem a legfontosabb kapcsolat mindegyik közül a családi kötelék, amiből kiindul valódi énünk és, amit majd más embereknek át tudunk adni magunkból. Sok embernek tudom nem adatott meg az, ami nekem, hogy szerető családom legyen, de tudok olyat aki ennek ellenére az ellenkezőjét mutatja magából és szeretetet tud adni másoknak, pedig lehet, hogy ő nem kapott semmit. Arra a döntésre jutott, hogy más akar lenni és sikerült is neki. Boldog családban él és szeretetben. Számomra a második legfontosabb kötelék a barátaimmal alakult ki. Egy ideje értettem meg csak, hogy nem kell száz ember mellénk, csak éppen annyi, akire bármikor, bármilyen körülmények között számíthatunk és, akik az utolsó falat kenyerüket is odaadnák nekünk, mert ők a bizalmasaink, a támaszunk, a védelmezőink, a védő angyalaink, ők az igazi barátok. Sokan hibába esnek néha, ha túl közvetlenek vagyunk. Máris azt hiszik, hogy annyira a magán szféránkba jutottak, hogy ez egyenlő a barátsággal. Ami engem illet mindenkivel kedves vagyok talán néha túlságosan is, mind addig, ameddig velem is azok. A munkám során tapasztalom, hogy az emberek túlságosan megnyílnak néha. Ez lehet azért is, mert nincs mindig megfelelő ember arra a célra, hogy megbeszélhessék a problémáikat. Néha valóban jobb egy vadidegennek elmesélni mi is bánt minket, mert ő nem foglal majd állást a sorsunkban. A barátok viszont a szemünk állásából is tudják már, ha baj van. Ki sem kell mondanunk a problémánkat. Ezért ők a Barátok és nem csupán ismerősök. Sok ember van, akit az ember a haverjának mond csak, mert jó társaság, jó vele beszélgetni, elbulizunk vele, de én úgy gondolom, ezek az emberek csak átutazók az életünkben, pillanatnyi felszabadulás és nem lesznek mellettünk. Furán hangzik, de erre a célra sok mindenki megfelel. Észre kell venni az embernek, hogy ki mit szeretne tőle pontosan. Nehezen kötünk barátságokat  a mai világban, mert bizalmatlanok lettünk. Mindenki a saját dolgát félti, irigyli a másiktól és sokszor tényleg csak a túlélés a fontos számukra. Éppen ezért gondolom úgy, hogy meg kell becsülni, azokat az embereket, akik jóban rosszban velünk vannak. A párunkkal való kapcsolat megint más téma lenne, de csak egy pár szóban erről is. Ha valaki a párunk és szeretjük, meg kell bíznunk benne, a barátunkká kell fogadnunk valamilyen szinten, mindenben a társunkká, hogy tudjuk számíthatunk rá. Ha ezt az ember nem érzi biztosnak, akkor kár is erőltetni a dolgot. A párkapcsolatokról ismét ódákat lehetne írni,de én most mégsem fogok. Kitérnék kicsit a facebook kapcsolatokra, azért is, mert egy kedves ismerősöm kérte ezt korábban tőlem. Az ember sok hülyeségben benne van, de valóban igaz az, hogy nem közösségi oldalon fogjuk megtalálni a párunkat. Sokan pedig arra használják és mint például én személy szerint borzasztóan unom, mert hosszútávon semmi értelme az ottani ismerkedésnek. Persze biztos vannak olyanok, akik "ott találkoztak". nem vonom kétségbe, vannak kivételek, de mégsem ez a megfelelő ismerkedés szerintem. Nagyon sokan nem az igazi arcukat mutatják, csak egy görbe képet a valóságról és ez nem szép dolog, nem mellesleg, de hát van akit ez nem érdekel és belemegy mindenféle beszélgetésbe vadidegen emberekkel. Régebben nem tagadom én is belementem, unatkozás céljából persze. Olyan is történt, hogy ott lettem, azt hittem szerelmes, aztán amikor találkoztunk személyesen, rájöttem, hogy hiba volt és valahol tanultam is kicsit belőle. Van viszont jó oldala is, mert, ha távol vagyunk a szerettünktől, szerelmünktől könnyen tudjuk tartani a kapcsolatot valamilyen szinten, hiszen ingyen van és az okos telefonjaink segítségével szinte bárhol el tudjuk érni a másikat. A kapcsolat szinten tartásának ez egy elég elfogadható módja, természetesen csak egy ideig és ez is kevés lesz. Párkapcsolatot csak úgy lehet ápolni, ha távol vagyunk egymástól, hogy folyamatosan "beszélünk" a másikkal. Nem szabad hagyni, hogy a másik azt higgye nem érdekeljük eléggé már. Persze itt kimondottan a távkapcsolatokról írok, nem arról, hogy minden este együtt van az ember a párjával, mert mondjuk úgy könnyen rá tudunk nőni a fejére. Fel kellene mérniük az embereknek, hogy bizonyos dolgokat mire tudunk használni. A facebook nem társkereső és sokakból már viszolygást vált ki, hogy idegen emberek jelölgetik be. Van olyan ismerősöm, aki elvből nem tesz ki profilképet, mert úgy gondolja, hogyha a nevéről valaki nem ismeri, akkor ne akarjon az ismerőse sem lenni. Ez valahol jogos is teljesen. Ennek is meg van a logikája, így nem fordulhatnak elő "balesetek" a világhálón. A facebook borzasztó felszínes alkotás, ahol mindenki azt az arcát mutatja a világnak , ami igazából nem is ő. Az emberek látnak valamit és elhiszik. Itt kezdődik a probléma. Játszunk a chaten, hogy mosolygó fejet küldünk, miközben legszívesebben felpofoznánk az illetőt stb... a szerkesztett profilképek és társai...Kiközöljük a világnak a dolgainkat, titkon üzenünk és csodálkozunk rajta, ha belénk rúgnak. Én nem a világhálóban hiszek, hanem abban, hogy leülnek mellém és beszélgetek valakivel. Legyen szó bármilyen kapcsolatról, mindet ápolni kell kivétel nélkül, másképp nem megy. Vigyázni kell rájuk, mert hamar tönkre mehetnek. Én abban hiszek, hogy mindig úgy váljunk el a szeretteinktől, hogy otthagyunk nekik magunkból egy kis darabot, hogy érezzék fontosak nekünk.

Azt gondolom az emberek többségének ez elég nagy változás az életben. Legyen szó egy szeretett személy  vagy egy kedvenc állat elvesztéséről, mindegyiket nehéz feldolgozni. A búcsúzás fáj és mély nyomokat hagy a szívünkben, persze, ha igazán fontos volt. Mindenki másképp dolgozza fel ezeket a változásokat és még ha nem is vallják be néhányan maguknak, azért meg tudja viselni a lelket. Sírás, lehangoltság, szomorú napok követik egy darabig egymást. Van olyan, amikor nem is tudunk soha túllépni igazán a dolgokon és azok még évek múlva is fájnak. Egy szerettünk elvesztésén szerintem igazán soha nem lehet túllépni, mert ha mélyen a szívünkben hordozzuk, a lelkünk soha nem engedi szabadon. Eszünkbe jut többször bizonyos dolgokról, élethelyzetekről, egy zenéről, egy illatról, a munkahelyünkről vagy egy közös emlékről, amit együtt éltünk át.  A búcsúzásra nem lehet felkészülni, legalábbis szerintem. Sokszor hallottunk már olyat, hogy egy szerettünk nagyon beteg volt és bár várható volt a halála, mégis sokan úgy gondolják, erre fel lehet készülni. Ott abban a pillanatban, amikor azt mondja, a számodra egyik legfontosabb ember: "meghalt a papa..." hirtelen az ember úgy érzi össze fog esni, valami fojtja és csak potyognak a könnyei, annak ellenére, hogy azt hittük felkészítettük rá magunkat. Nem marad egy jó ideg semmi utána, csak egy nagy tátongó űr helyette, amit senki nem tud betölteni soha már , mert Ő volt a legjobb nekünk a világon és talán az első ember, akit elveszítettünk. Nekem a búcsúzás fogalmával egy könyvből kellett ismerkednem, mást nem tudtam. Olvastam a túlvilágról, hogy milyen is lehet, gyönyörűen leírták, megnyugtató volt, mégis a legnehezebb elfogadni az egészben azt, hogy mi nem láthatjuk már többé, már az angyalokkal van. Az élet hozhat olyan helyzeteket, hogy nem csak szerettünktől, hanem egy szeretett élőlénytől kell búcsúznunk. Sajnos már én is túl vagyok egy páron. A minap, amikor megszólalt a telefon és az édesapám beleszólt, hogy menjünk haza,ha szeretnénk elköszönni a kiskutyámtól, mert lehet, hogy reggelre meghal, a sírás tört ki belőlem azonnal. Remegett a lábam, gyorsabban vert a szívem. Lesokkolt, pedig tudtuk már jó ideje, hogy eljön ez a nap. Hazamentünk azonnal és kihasználtuk a lehetőséget, még ha ez fura is, hogy elbúcsúzzunk tőle. Egy-két órát töltöttem otthon csupán, de azt végig a fűben ülve a kiskutyám mellett. Aki szereti az állatokat, annak értenie kell, hogy miről írok itt most nektek. Ők nem tudnak beszélni, mégis látszik rajtuk, hogy megszólalnának legszívesebben és azt mondanák : "Kisgazdám ez nekem most fáj nagyon...". Ám Ők nem beszélnek, csak a túlélésért tudnak harcolni. Elmondtam neki, hogy milyen lesz majd, hogy várják már ott az új barátok, hogy nem kell félni, ott is jó helyen lesz. Közben a könnyeid potyognak, mert látod, hogy pár másodperc erejéig még a  levegő vétele is megterhelő neki, mégis biztatod és rábízod, ha mennie kell, Te elengeded. Az ember önző és néha csak azzal foglalkozunk, hogy nekünk mi lenne a jó, életben tartanánk így is, csak, hogy várjon még bennünket haza, pedig Ő már érzi, tudja, elfáradt és dolga van a más világon. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a két dolgot össze sem lehet hasonlítani, de én kimondottan a búcsúzásról, mint rossz élményről írok most. A nagypapám halála már jó pár éve volt, mégis soha nem felejtem azt, azokat a napokat, amiket átéltünk, a családom és én. Valaki hiányzik minden ünnepen, eszünkbe jut minden év március 1.-én és amikor a születésnapja lenne. Hiányzik, mert szerettük és Ő is szeretett minket. Most is hiányzik, hogy ezt elolvassa, szerintem büszke lenne rám és azokra a dolgokra, amiket adni tudott nekem. Az ember ezt soha nem lesz képes elfelejteni, mert őszintén érez. Akiket elveszítünk mély nyomot hagynak a szívünkben, legyen az egy megszólítás,amit tovább adtam, "husikám", a kutyák vicces megszólításai, a lázas, beteg öregember látványa, azonnal rá gondolok. Ilyenkor eszembe jut, mennyire hiányzik az életünkből és már sohasem hallom a hangját, nem látom az arcát, nem foghatom a kezét, de hálás vagyok Istennek, hogy velem lehetett addig és tudom, figyel engem és a családomat a csillagok között valahol. Szerintem a kutyusoknak és a cicáknak is van mennyországuk, az örök vadászmezőkre mennek. Az ember mindennapi életének a részévé válnak, hiszen hűséges barátok és nagyon sok szeretet tudnak adni. Féltem attól, hogy haza kell mennem és el kell búcsúznom a  kiskutyámtól, szó szerint görcsbe rándult a gyomrom, ahogy az utcánkba befordultunk és azt kívántam addig, bárcsak akkor történne a halála, amikor ott van az egész család. Az én kutyusom még küzd, ki tudja meddig, mégis a legnehezebbnek most azt érzem, ha megtörténik, egy ideg, fájó szívvel lépek be az udvarunkba. 12 év nagyon sok idő, sok élmény velünk, emlék, ahogy kis kosárban vittem mutogatni mindenkinek büszkén az én gyönyörűségemet. Most egy öreg és megfáradt kutya nézett rám üveges tekintettel, tele szeretettel. Megköszöntem neki az időt, amit velünk töltött és akkor, azokban a percekben azt éreztem, Ő is megköszönte. Nem mindig adatik meg, hogy elbúcsúzzunk, de ha lehetőségünk van rá, akkor ragadjuk meg, mert könnyebb úgy feldolgozni a veszteséget. Épp ezért, ha tehetjük, éreztessük szeretteinkkel és a kis kedvenceinkkel, hogy fontosak az életünkben, mert soha nem tudhatjuk, mikor mondhatjuk nekik utoljára,  "szeretlek". Én ezt meg tudtam tenni a kiskutyámmal most. Van, hogy nem teszik lehetővé a körülmények. A nagypapámtól nem tudtam elbúcsúzni és ez nagyon hiányzott.  Magamban próbáltam elrendezni a dolgokat. Magamba fordutam a gyászommal, próbáltam feldolgozni, ahogy nekem a legmegfelelőbb. Egy biztos, a legnehezebb a szeretetüket elengedni, mert elhagynak bennünket, de a mi szeretetünk örökre megmarad és soha nem felejtjük el Őket.

Mindenki képes változtatni magán, legyen bármiről szó, csak akaraterő kell hozzá. Sokan azt vallják, hogy az ember egy bizonyos kor után nem változtat, mert... Isten tudja miért, ezt a fejükbe vették és úgy gondolják véghez is viszik. Azt sugallják a környezetük felé, hogy őket igenis így fogadják el, ahogy vannak. Ahhoz, hogy társat találjunk, kénytelenek vagyunk változni picit. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ki kell fordulni magunkból teljesen, hiszen azok már nem mi lennénk. Csiszolódni tudni kell a másikkal, különben megette a fene az egészet. Nem várhatjuk el a társunktól, hogy mindent benyeljen nekünk, mi pedig semmit sem adunk cserébe. Ha mégis így alakul, akkor meneküljünk, mert az nem mi pályánk lesz, illetve hosszútávon nem lesz egy egészséges kapcsolat. Apró dolgokon csúszhatunk el, ha nem vagyunk hajlandóak a másikkal együtt formálódni, mert úgy csak pakoljuk egymásra a ki nem mondott problémákat. Mivel nagyon hamar előjönnek mindig az aktuális párunk hibái, így ha van türelmünk és tényleg érdekel bennünket, hogy ő milyen is, nagyon hamar el tudjuk kezdeni őket megbeszélni vele. Mi nem tetszik mondjuk abban, ahogy vélekedik egy bizonyos dologról, hogy kommunikálja le a közös terveiteket, programjaitokat? Itt most vissza lehetne kanyarodni a kommunikáció fontosságára. Ha az nem megy zökkenőmentesen, akkor nincs értelme az egésznek és csak az időnket pazaroljuk csúnyán kifejezve. Sajnos vannak olyan hibáink, amiket már tudatosan használunk, mert megszoktuk őket: a káromkodás, a harsányság, közvetlenség,önzőség és sorolhatnám még... Ezeket nehéz korrigálni, mert olyan mintha hozzánk nőttek volna az évek alatt. Nehéz dolog például "megtűrnünk" valakit, ha sokáig éltünk egyedül. Van aki azt mondja, hogy nem is hajlandó már senkivel összeköltözni,mert ő nem alkalmazkodik. Nos az az ember talán örökre egyedül fog maradni, hacsak nem lesz élete végéig szerető, mert hát ahhoz nem igazán kell összebútorozni. :)  Aki társat akar maga mellé, muszáj, hogy megpróbáljon, ha nem is változni, de alkalmazkodni mindenképpen. Ez a változásunk első nagy lépése, függetlenül attól, mennyi ideje vagyunk együtt a társunkkal. Ha nem vagyunk erre képesek vagy azt érezzük, utáljuk a világot és elmondjuk magunknak százszor egy nap, hogy senki sem érdemli meg, hogy változtassunk magunkon, akkor bizony itt a vége.

Nem feltétlenül jelenti mindig azt, hogy pontosan tudjuk mit szeretnénk. Sokszor csak elhitetjük magunkkal, hogy azt érezzük, amit és próbálunk megfelelni a saját téveszménknek. Jobbnak hisszük abba beleélni magunkat, mint sem hogy átlássuk a valóságot. Bárkivel megeshet, előfordult már velem is többször. Annyira el akarjuk már hinni, hogy na most aztán itt van, amire olyan régen vártunk, hogy csapdába esik az eszünk a szívünknek. Csak akkor van a baj, ha nem vesszük észre időben a jeleket. Akkorára rúg már a szeretethiányunk, hogy beleássuk magunkat nyakig olyan dolgokba, amik igazából kétségekből állnak. Viszont igazából az van, hogy az élet tesztel bennünket, bedőlünk neki vagy sem ez rajtunk múlik. Néha jónak tűnik egy-egy döntésünk, mégis rá kell jönnünk, hogy sokkal többet veszíthetünk, ha igent mondunk rájuk, mintha átgondolnánk alaposabban őket. Sokszor a vadászösztönünk visz minket az alagútba, pedig csak egyszerűen meg kellene tanulni nemet mondani néhány dologra. Mi mégis úgy gondoljuk kipróbáljuk őket, mert miért ne, mi bajunk lehet, ha fejest ugrunk? Mondjuk leginkább az, hogy egy addigi "kapcsolatot" lerombolhatunk vele, mert nem tudunk megállni, ahol meg kellene. Nem akarjuk egymást megbántani és mégis ez lehet a vége. Viszont jó döntést hozunk, ha elengedjük - és hátba veregetjük egymást, hogy időben felfedeztük, nem megy a dolog valamiért.Ilyenkor még talán van arra esély, hogy idővel visszakapjunk egy jó haverságot, talán nem pont olyat, mint az eset előtt volt, de valami elfogadhatót, ami mindkét félnek kellemes lehet. Igaz egy úton nem haladunk tovább, de figyelemmel kísérhetjük a másik útját baráti szemeinkkel. Én fontosabbnak tartom azt, hogyha nem is rögtön, de idővel mindent másképp látunk és megbocsátunk a volt párunknak, hiszen a megbocsátás, a legnemesebb erényünk, legalábbis én így gondolom ezt. Nem kell mindent előre tudnunk, néha csak hagynunk kell, hogy az élet megmutassa, mit is szeretne velünk kezdeni. Lehet, hogy az időnk fogy....ettől még nem kell túráztatnunk magunkat feleslegesen, hogy még gyorsabban menjen. Kell idő arra, hogy rájöjjünk, szükségünk van e az éppen aktuális választottunkra vagy sem, s a döntésünket pedig időben kell közölnünk vele, még mielőtt mélyebb sebet ejtenénk. Néha, bemagyarázunk tudatosan magunknak olyan dolgokat, amiknek se eleje, se vége és csak azért gördíti elénk az élet, hogy levonjuk belőle a tanulságokat. Néha meg kell állni egy elcsattant csóknál, és helyretenni magunkban, hogy valóban szeretnénk e ennek folytatást vagy csak a pillanat hevének köszönhetjük. Isten eldönti majd mi a terve velünk, csak ki kell várnunk.

   A mai világban már nehezebb a dolgunk, ha gazán "boldogok" szeretnénk lenni. Az édesapám és az édesanyám a mai napig olyan boldogok együtt, mint amikor egymásba szerettek. Akkor volt még olyan, ami igazán összetartson két embert, a küzdés, a problémák kijavítása és az önzetlen szeretet. Mára kicsit önzővé váltunk és sokszor csak a saját "boldogságunkkal" foglalkozunk, olyan dolgokkal, amikről a lelkünk mélyén tudjuk, valójában nem is tesznek bennünket kiegyensúlyozottá, csak ideig-óráig. Véleményem szerint ilyen, a pénz, a karrier, a saját létünket szolgáló szenvedélyek, a kalandok és még sorolhatnám... Ezek a dolgok nem feltétlenül adnak hosszútávon "boldogságot". Hiába van pénzünk, ha nincs kivel élveznünk, hiába dolgozunk egész nap, ha egyedül hajtjuk álomra a fejünket és hiába a szombat esték, ha vasárnap nincs kihez odabújni. Természetesen nem azt mondom, hogy a pénz és a karrier nélkülözhető, hiszen mind a kettő biztonságot nyújt, de ezeknek csak egy része tesz bennünket "boldoggá". Amikor az ember hazamegy egy fárasztó nap után  és a társának elkészíti a vacsorát, odafeküdhet mellé és megbeszélhet vele olyanokat , amik a nap folyamán történnek vele, problémákat, amikre esetleg együtt találhatnak megoldást, csak töltik és töltik egymást energiával, ezt nevezem boldogságnak. Ilyenkor megszűnik a holnap és csak a kikapcsolódás marad, legyen annak bármilyen formája. Akár egy drogra, erre is rá tud szokni az ember, ha a megfelelő társat választja, hiszen ezek a pillanatok a lélek felüdülései és a megnyugvásé. A kis rózsaszín felhő, amire bátran felülhetünk a lábainkat lógatva egy nehéz nap után, melyen a természetességet és a tiszta szeretetet érezhetjük . A boldogságot ugyanúgy éreznünk kell akkor is, ha néha a társunk nélkül vagyunk, hiszen így tudjuk helyrebillenteni a lelki egyensúlyunkat. Ez egy sokkal nehezebb dolog, mert nagyon alapos önismeretet igényel. Ha magunkban nem találjuk meg a lelki békénk egy részét legalább, akkor a másiknak sem tudunk annyi szeretetet adni, amennyire nekünk lenne szükségünk. Éppen ezért én úgy gondolom, néha szükségünk van az egyedüllétre is, hogy a saját kis gondolatainkkal kicsit magunkra maradjunk, hiszen csak így lehetünk majd igazán társak egy kapcsolatban. Kell az, hogy kicsit leüljünk a partra, biciklizzünk, zenét hallgassunk, fussunk, kertészkedjünk, együnk egy jót vagy vezessünk a vakvilágba,  ahhoz, hogy ráébredjünk azokra a dolgokra, amelyek tiszta szívből boldoggá tesznek bennünket és a választottunkat. Ha megtaláljuk azt a köztes, egészséges utat, amivel boldoggá tehetjük egymást, amikor letisztázzuk magunkban, hogy miért választottuk azt az embert, aki mellett megnyugodhatunk, nos akkor tényleg és biztosan érezni fogjuk, hazaértünk.

Az emberek egyre nehezebben nyitnak egy új kapcsolat felé, még ha az elején úgy is érzik, hogy könnyen fog menni. Nem vagyunk egyformák, ez függhet attól is, ki mennyire tudja kiadni magát, mennyire nyitott, mit hoz a régi kapcsolatából, stb.... Szerencsésebbek azok az emberek szerintem, akiknek jó a beszélőkéjük és a humoruk, ők könnyebben találnak a másikban vonzó dolgokat. Jó társasággal jobban érzi magát az ember. Fontos, hogy meglássuk leendő párunkban azt, ami nekünk a legszimpatikusabb. Még szerencsésebbek vagyunk, ha a illetőt talán kicsit hagyjuk kibontakozni. Én szeretem hallgatni a másik történeteit, ha valaki érdekel, akkor órákig képes vagyok figyelni rá, történjen ez a beszélgetés bárhol, - egy kávé, egy film vagy csak egy csendes este otthon kettesben - légkörben. Mostanában a randi és az udvarlás fogalma szerintem kezd átalakulni, kezd leegyszerűsödni, ami nem feltétlenül baj, de néha hiányozhat is az ismerkedés első felvonásaiból. Személy szerint egy fárasztó nap után csak ahhoz van kedvem, hogy a saját kis odúmban várjam azt az embert, akivel szeretném a nap hátralevő részét eltölteni, azzal az emberrel, aki feltölt energiával. Talán azért is hanyagolják az emberek a randizást, mert egész nap  csak megyünk, dolgozunk, elfáradunk és már az egyszerűbb megoldásban gondolkozunk, hogy a saját fészkünkben pihenjünk meg a másikkal. Ott vannak viszont a hétvégék, amikor az ember kimozdul kicsit és kikapcsolódhat a társával. Jó dolognak tartom például, hogy az elején az ember sülve-főve együtt lehet a másikkal, mégis nem szabad elfelejtenünk, hogy mindenki szabad ember és sose kényszerítsük rá magunkat a társunkra, mert lehet, hogy fejvesztve fog menekülni tőlünk és ez érthető lesz. Hagyjunk teret magunknak is és neki is. Mindenkinek kell hogy legyen külön kis élete is attól, hogy mi már benne szerepelünk. Ha együtt töltjük az időnket, akkor érezzük jól magunkat és mutassuk meg milyenek is vagyunk valójában. Azt már senki nem látja, nyugodtan levehetjük a gátlásainkat, nem kell tovább megjátszanunk magunkat. Sajnos én néha az a típus vagyok, aki azonnal akarja megváltani a világot és nem veszem észre , hogy a másik esetleg nem ugyanúgy gondolkozik. Ezeket csak kommunikációval és figyelemmel lehet kiküszöbölni. Ha beszélgetésekből éppen annyit megtudtunk már a társunkról, amennyivel egy szintet feljebb léphetünk, akkor készen állunk, hogy kapcsolatban legyünk. Szerintem az a lényeg, hogy semmit ne siettessünk és ne is erőltessünk, minden menjen a maga útján, természetesen és akkor eredményesek lehetünk s talán ránk találhat végre a szerelem.

Legyen az bármi olyan dolog, amin magunkban őrlődünk. Legyen az egy ruhadarab, egy tánc, egy barátság, egy kapcsolat és az "Igen", ami addig tart , amíg a halál el nem választ. Szerintem csak akkor tudunk helyzetekre, dolgokra "Igent" mondani, ha teljesen tisztában vagyunk magunkkal. Ez függhet nagyon sok mindentől például, hogy mit hozunk magunkkal a múltunkból. Szerintem, ha kapcsolatról beszélünk az "Igent",  jól át kell gondolnunk. Vajon mi lesz a következménye? Nyerünk vele vagy veszítünk? A javunkat szolgálja majd vagy sem? Vajon jól fogjuk e érezni magunkat a másik emberrel annyira és hagyjuk e magunkat újra " veszélybe sodorni" ,megéri e az esetleges fájdalom? Vannak olyan kapcsolatok, amik egyszerűnek tűnnek és vannak, amik kérdéseket hagynak maguk után. Például most arra gondolok, amikor feltesszük magunknak a kérdést,  vajon hozzám való ez az ember? Legyen, és úgy döntünk megpróbáljuk, mert valahol sodródunk, hiszen a társunkat keressük a másikban. Vannak azonban azok a helyzetek, amiket nem mi kreálunk, hanem az élet alakítja. Az egyik bejegyzésben már említettem nektek, hogy én nagyon is hiszek a sorsban. Amikor nem készülünk valamire, csak kapjuk, mintha az ölünkbe pottyanna és keressük a miérteket, de nem találjuk. Keressük, mert már mi sem hisszük el, hogy megtörténhet, hogy valami igazán jó is érhet minket. Kérdések ezrei jutnak eszünkbe, hogy vajon mi lesz ennek a vége, mi fog ebből kisülni? Aztán egyszer csak elkezdünk egy kis megkönnyebbülést érezni a szívünkben, megnyugszunk kicsit, mintha nem lenne holnap és nem törjük tovább a buksinkat ezeken. Lassan megszületik bennünk a válasz és "Igent" mondunk egy számunkra ismeretlen dologra, ami tele lehet meglepetésekkel, vidámsággal és minden olyannal, amire vágytunk. Sokszor nem is mondjuk ki a "választ" a "kérdésre" és már nem az eszünkre hallgatunk tovább. "Megszólal" a szívünk. Próbáljuk elhinni, hogy velünk is megtörténhetett ez, annyi minden után, ami már ért bennünket. Úgy gondolom, hogy meg kell engednünk magunknak, hogy boldogok legyünk, el kell jutnunk addig, hogy megérdemeljük. Ha "Igent" mondunk egy kapcsolatra, azzal vállaljuk magunkért - és a leendő társunkért is a felelősséget. Onnantól kezdve már nem egyedül vagyunk, hanem párban. Ez persze nem azt jelenti, hogy össze kell nőni, mint inkább azt, hogy bizalmunk egy részét oda kell ajándékoznunk a másiknak. Attól,  hogy megfojtunk valakit, még nem marad velünk tovább. Kevesen szeretik csak, ha "bezárják", mert egy kalitkából ki ne akarna szabadulni? Kell az egészséges távolság, a másik hiánya ahhoz, hogy értékelni tudjuk a fontosságát. Ezek határait mi szabjuk meg egymásnak, hiszen ez csak ránk tartozik. Minden kapcsolat más és más, néhányról ugyan van fogalmunk, de soha ne felejtsük el azt, mi nem látunk be hozzájuk a négy fal közé. Tegnap egy esküvőn voltam és tiszta szerelmet láthattam, minden túlzás nélkül. Természetes volt minden és átjöttek az érzések és az "Igen" az igazi volt. Jó volt hallani és látni őket, hogy megtalálták egymást és nagyon boldogok. Nem haboztak, amikor kimondták egy percig sem. Érezni lehetett, hogy nekik már nem kellett gondolkodni a válaszon. Sok olyan kapcsolatról, házasságról tudok, ami fuccsba ment ki tudja miért. Néha úgy gondolom, ez egy jel arra, hogy fussanak neki még egyszer a lehetőségeiknek. Az élet útjai kifürkészhetetlenek és csak tőlünk függ milyen választ adunk az "Akarod" kérdésre, "Igent" vagy pedig "Nemet".

Amikor belefogtam az írogatásba, tudtam, hogy fennáll a veszélye annak, hogy kiadom kicsit magam, mégis úgy gondoltam egy életem egy halálom, megpróbállak benneteket beengedni a világomba. Örömmel tapasztalom, kapom a visszajelzéseket, és látom, hogy jó páran megnézik és kattintgatnak a bejegyzéseimre és ez nagyon jól esik, ezúton köszönöm szépen. Aki ismer az tudja, hogy a nagy szám mögött nem feltétlenül egy érzéketlen ember lakozik. Nem lepődöm meg azon, hogy sokan nem hiszik el, mert nem szeretem azt az oldalamat megmutatni, féltem a lelkemet, nehogy sérüljön. Van akihez egyáltalán nem akarok úgy állni soha, hogy lássa és van akinek őszintén "megmutatom" magamat. A középutat nehezen találom és néha ez baj, mert az emberek kihasználják azokat, akiken észreveszik, hogy "gyengébbek" náluk. Ezért lett manapság népbetegség az, hogy felszínesek vagyunk, talán azokkal is, akik meg sem érdemlik. Nem engedünk közel magunkhoz igazán senkit, pedig sohasem tudhatjuk, meddig tehetjük meg igazán, szívből. Játsszuk a boldogot, a jókedvűt, vigyorgunk nagyokat, amik mögött nem is ez van igazából. Félünk, hogy ne " lásson" meg bennünket senki, teljes valónkban.  Nem merjük kinyitni a szívünket mert félünk a sérüléstől, a bántalmaktól és minden olyan negatív dologtól, ami az egonkat pöttömnyire kicsinyíti. Az az igazság, hogy én már sohasem változom meg talán, mert egyszerűen ilyen vagyok és nem tudom megjátszani azt, amilyen nem vagyok. Kiadom a saját kis világomat sokszor minden gondolkodás nélkül, mert nem az jut eszembe rögtön, hogy visszaélhetnek vele. Az a baj az emberekkel, hogy ha kinyitod nekik a szíved, akkor legtöbbször kihasználják. A legjobb az egészben, hogy én sokszor észre sem veszem, mert kicsit naivabb vagyok a kelleténél olykor-olykor. Bele lehet fáradni ebbe is, ha az ember csak ad és ad, cserében pedig visszaélnek a jó szívével. Nem vagyok az a felhánytorgatós típus, pedig sokszor lehet, hogy meg kellett volna tennem, csak azért is, hogy legalább jobb legyen a közérzetem. Én egy jólelkű embernek tartom magam, de amikor megtörtént velem egy olyan eset, ami semelyik szakításhoz, vitához vagy rossz élethelyzethez nem volt hasonlítható és a fejembe ötlött a gondolat, hogy vajon hány ember érdemli meg azt ezek után, hogy kitárjam a szívem előtte? Vajon mennyi idő kell egy olyan mértékű csalódás feldolgozásához, mint amit, akkor átéltem és megéri e sérülnöm, barátságokat kötnöm, mit várhatok az emberektől ezután. ahogy telik az idő? Kiben és mennyire bízhatok meg  azok után, ami történt? Istenemre mondom az érzés, amikor valakinek teljesen kitárulkozol és elmondasz mindent, amit csak lehet és még annál is többet, az életedet betéve percről-percre s amikor rájössz, hogy nagyobbat csattan a felismerés, mintha arccal zuhannál a betonra, na akkor érzed úgy, hogy nem éri meg. Nem éri meg, mert akkor annyit érzel, megszakad a szíved és sohasem bízol már talán. Természetesen itt nem egy párkapcsolatról van szó, remélem, azért ez érzékelhető volt. Nem csak a szerelmednek nyithatod ki a szíved, hanem a barátaidnak is. Sőt nekik kell csak igazán, mert ki más lenne mellettünk, ha nem ők. Nekem pont annyi barátom maradt, aki számít, mint amennyire szükségem van. Nem szeretnék sem többet, sem kevesebbet közel engedni.  Kiesett egy-két ember az elmúlt évben az életemből, de már nem fogom fel tragédiának és kudarcnak, mint inkább az élet tesztjének és egy újabb akadály legyőzésének az érzésekkel szemben, amiket a józan ész felülírt. Az olyan embereknek, mint én, akik nem félnek kimutatni az érzéseiket, sokkal nagyon veszély fenyegeti ebben a világban, mint akik az eszük után mennek. Sokszor tényleg nem lehet eldönteni, hogy most égő az, ha valakinek elmondjuk mit is érzünk? Ha valakinek önzetlenül segítenénk vagy, ha a nyakunkba vesszük a problémáit, mert úgy gondoljuk fontos lehet nekünk? Egyre inkább azt kezdem érezni, hogy nagyon kevés embernek nyílnék meg, mert nem érdemlik sokan, hogy igazán "lássanak". Csalódtam, mert átvertek, hazudtak, megbántottak, de hosszútávon nem tudok haragudni senkire. Kicsit naiv vagyok, tudom és ez már valószínűleg így is marad, de egy biztos, az ember legfőbb erénye a megbocsátás és ez az egyetlen, amit csak akkor tudunk megtenni, ha vállaljuk a kockázatot és kinyitjuk a szívünket a világnak.

Vajon miért zárkóznak be az emberek egy idő után? Divat lett ez vagy az élet keményít meg mindenkit ennyire? Szerintem a sok csalódásból és a "rossz" kapcsolatokból hozza az ember magával a depressziót és a bezárkózást. Amikor egyedül maradunk, elhagyjuk kicsit magunkat, elgyengülünk és hajlamosak vagyunk befordulni. Magunkba szállunk, néha jobban is, mint kellene. Keressük magunkat, hol vesztünk el. A nőkre különösen igaz az, hogy mi a pillanattól kezdve vagyunk "rosszul" jó ideig, a férfiakra pedig, hogy mintha felszabadulnának. Náluk később jelentkezik az elhagyatottság, addig vígan vannak, ameddig nem esik le nekik a húszfilléres. Érdekes. Ha egyedül maradok, én is bezárkózom. Ilyenkor jöhetne Justin Timberlake is, meg sem hatna, mert akkor úgy érzem elveszítettem magamból egy darabot, még ha csak kevés ideig is tartott a kapcsolat. Tipikus tünetei vannak nálam: nincs kedvem semmihez és senkihez, kevés embert viselek csak el magam körül, nincs kedvem beszélgetni, főleg nem fiúkkal, sőt undorodom tőlük (ha ez nem túlzás), befordulok és keresem magamban a hibát. Valamit már majdnem ki is felejtettem, a jó öreg sírást. Aztán jön az a dolog egyszer csak, hogy bejelentkezik valaki, aki még tetszik is, jó is lenne meg nem is, nem tudom eldönteni mit kellene tennem (pedig azt azért nekünk kell tudni). :) Foglalkozzak vele vagy gyógyulgassak még? Vajon készen állok már? Szerintem, ha ezen agyalni kell, akkor megette a fene, mert akkor nem vagyunk biztosak magunkban még. Az jár a fejünkben, hogy fennáll a veszélye annak, nem jön be az illető úgy, ahogy azt elterveztük. Ezzel az a baj csak, hogy tuti a másiknak tetszeni fogunk, mert eleve van egy kisugárzásunk, hogy bizonytalanok vagyunk és titokzatosak. Ez fog megtetszeni bennünk. :) Természetesen az is előfordulhat, hogy jó lesz a randi, minden klappol és akkor jön a fejünkbe az újabb kérdés, amit előző kapcsolatok negatív tapasztalataiból hoztunk: Megéri e, hogy annyira jól érezzem magam, hogy esetleg újra sérüljek? Mostanában azt vettem észre magamon, hogy kicsit megszoktam újra az egyedüllétet és nehezen nyitok. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék végre egy kapcsolatot. Az a baj, hogyha az ember sokat csalódik, akkor már nem a randizáshoz nincsen kedve, hanem ahhoz, hogy mi van akkor, ha ez sem jön be. Már eleve a pofára eséstől félünk és ezt nagyon nehéz megbeszélni magunkkal. A sorozatos csalódások, a rosszul sikerült randik, a sírással átvirrasztott éjszakák után, főleg a nők többsége bezárkózik és egy idő után szinte kőkeménnyé válik. Lehet, hogy a pasikra is jellemző ez, de azt nem tudom, mert sosem  voltam a helyükben :). A megoldást még nem ismertem fel, de azt igen, hogy szerintem biztosan éreznünk kell magunkban, hogyha valakit szeretnénk magunk mellett tudni. Ha valamin túl sokat kell agyalni, annak csak bénázás lesz a vége és megbántunk egy olyan embert, aki egyáltalán nem érdemli meg!