Amikor megtudod, hogy eljött az idő "el kell" indulnod, megörülsz, hogy végre kitörhetsz a megszokott világodból. Aztán mikor már annyira közel vagy az induláshoz, hogy látod a csomagjaidat egyben, kezded felfogni, hogy mennyi mindent kell otthon hagynod. Megpróbálod úgy felfogni, hogy nyaralni mész és várod már nagyon. Azon mesterkedsz, hogy minden kedves ruhadarabot, emléktárgyat eltegyél a táskák mélyére, amik fontosak a számodra, ideges vagy, sírsz, izzad a tenyered és lassan elér a gyomorideg az izgalomtól, mert tudod, vár egy új élet, de azért érzed, mennyi veszteség fog felhalmozódni a szívedben. Az utolsó nap a családoddal, amire azt hitted szörnyű lesz, mégsem jön a tragédia és emiatt még talán lelkiismeret furdalásod is lesz, hiszen nem jönnek a könnyeid. A színtiszta igazság, hogy annyira le van foglalva az agyad a kíváncsisággal és az izgalommal, hogy fel sem tudod fogni a dolgokat igazán. Elköszönsz a szüleidtől s megbeszélitek, olyan lesz ez az utazás, mintha csak a szomszéd városban lennél majd. Megpróbálnak ezzel is segíteni rajtad, pedig nagyon fáj nekik, hogy nem leszel egy ideig velük.Elengeded őket. Az utolsó estédet otthon megpróbálod, azokra az emberekre szánni még, akikről tudod, szeretnek téged és nem akarják, hogy elmenj, de tudják így lesz a legjobb neked. Eljön a pillanat, hogy utoljára érkezel meg a lakásod ajtajába, majd kicsit később becsukod az ajtót magad mögött és elindulsz a hosszú útra. Az ajtót képzeletben szinte annyira becsukod, hogy ott hagysz minden csalódást, problémát, amik az elmúlt pár évben értek. Több, mint 500 km után kezd leesni hogy már nem fordulhatsz vissza és mindjárt eléred az "új világod". Pár nap elteltével rájössz, hogy bár nem úgy alakultak rögtön a terveid, ahogy akartad, de megszerettél már kicsit egy idegen országban lenni. Egy hete ismeretlen emberek vesznek körül, akiknek nem beszéled a nyelvét mégis mindent megtesztek azért, hogy tudjatok kommunikálni. Első két napomat a szobámban töltöttem, mert nem mertem megszólalni, féltem, hogy kinevetnek majd, aztán rájöttem, hogy ők sem tökéletesek. Az emberek itt kedvesek veled az utcán, rád mosolyognak, látják, hogy kétségbe esetten semmit sem találsz és képesek veled kilométereket gyalogolni, hogy segítsenek rajtad. Beszélnek helyetted és mindent megtesznek, hogy beilleszkedhess. Lassan felveszed az itteni ritmust, megtanulsz közlekedni és Te is mosolyogni. Néha feltör benned bizonyos emberekkel való beszélgetés után a hiányérzet, de még jó, hogy az okosok kitalálták a telefont, a facebookot, vibert, skypot, amiken keresztül legalább a másik hangját hallhatod vagy arcát láthatod. Ilyenkor azért könnyebben lehet viselni a többi napot. Ez csak "fél érzés", mégis tudja az ember kinek fontos és ki az, aki így is megmarad mellette a nehéz időkben, mert akik igazán szeretik egymást, azoknak nem számít a távolság, sem pedig a külön töltött idő.