Gondolom már kitaláltátok, hogy nem a fizikai fájdalom jellemzőit boncolgatnám Nektek, hanem a lélek fájdalmát. Így 31 évesen kezdem nem érteni néha az életemet, merre is tart. Azt gondolom majdnem teljes az életem, hiszen dolgozom, imádom a munkámat, szeret a családom, vannak barátaim, tulajdonképpen szinte mindenem megvan, ahhoz, hogy jó legyen az életem. Egy valami mégis hiányzik, ami nélkül úgy érzem, félig él csak az ember, a párkapcsolat. A munkám során emberekkel beszélgetek és gyakran felteszik a kérdést, akik nem ismernek, hogy van e párom, gyermekem... A válasz kétféle lehet nálam: vagy az, hogy igen most van és úgy tűnk minden jó, a másik pedig, amikor egy hónap múlva találkozom ugyanezzel a vendégemmel: nem, nincsen már. Valami miatt egy jó ideje már nem jön össze ez a fajta boldogság. Amikor az ember már annyira el van néha keseredve, még arra is képes, hogy néhány dolgot "megbeszéljen" magával és olyanra adja a fejét, amiről az esze pontosan tudja, hogy tilos lenne. A szíve azonban mást súg, gyerünk, próbáld meg még egyszer, mert tényleg úgy tűnik, talán boldog lehet. Sajnos én olyan lány vagyok, akit a szíve és a naivsága visz előre általában, ezért kerülök vissza sokszor ugyanabba a mély gödörbe, ahonnan már többször kimenekültem. A legszebb az egészben, hogy még hiszek is magamban és szívvel-lélekkel megyek neki a dolgoknak. Képes vagyok addig spannolni magam, amíg elhiszem, hogy boldog lehetek. Látható is rajtam és én is érzem, a környezetemtől is kapok visszajelzést, hogy valami nagyon jó történhetett velem, mert boldognak látszom. Aztán ismét jön egy fordulat általában elég rövid időn belül, hogy valami történik a másik féllel, nem kellünk. Magyarázat nélkül, vagy indokokkal, ez teljesen lényegtelen. Ismét átérezhetjük a lélek fájdalmát, amitől olyan jó érzés volt megszabadulni a legutolsó alkalommal. Akkor feltesszük magunknak a kérdést: Istenem ez miért velem történik? Miért érdemlem ezt? Darabjainkra hullunk egy perc alatt és nem is akarjuk megint egy jó ideig összerakni magunkat. A legutolsó alkalommal az édesanyámnak mondtam ki, hogy én nem akarom ezt az érzést, mert úgy érzem a lelkemen taposnak. A lélek fájdalmával az a baj, hogy míg a fizikait jó esetben gyógyíthatjuk, a lélek sebei csak az idő által gyógyulnak be, ha begyógyulnak egyáltalán. Kell rengeteg idő, hogy megint elhiggyük, bízzunk, szeressünk újra. Lehangoltak és fáradtak vagyunk, sírunk vagy csak magunkban őrlődünk, hogy senki se lássa, mert néha már szégyelljük, hogy ismét így jártunk, pedig csak egy dolgot szerettünk volna, hogy szerethessünk és minket is szeressenek úgy, ahogy arra ígéretet tettek. Az emberekben hamar kihűl a vágy arra, hogy bebizonyítsák a szeretetüket. Ennyi sérülés után viszont meg kell keményednünk annyira és meg kell próbálnunk minél hamarabb túl lenni ezeken a csalódásokon. Kérdés az, hogy a lelkünk mikor áll készen arra, hogy valóban feldolgozzon minden negatív impulzust, amit kap. A lelki sérülésekből könnyen lehetnek fizikai tünetek is, amikor már annyira elhagyjuk magunkat, hogy egyszer csak arra ébredünk reggel, hogy alig tudunk felkelni az ágyból, szorít a mellkasunk és az állóképességünk sem a megszokott. Ilyenkor jön az ész a szívünk helyett, amikor felmérjük, hogy vagyunk annyira fontosak magunknak, hogy egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy esetleg betegek legyünk, így elkezdjük eltolni magunktól a negatív élményeket, mert rájövünk, azt senki nem érdemli meg, hogy tönkre menjünk miatta. Azt vesszük észre, hogy egyik-napról a másikra jobban leszünk és örülünk, hogy talán visszahoztuk magunkat újra az "élők sorába". Ez mind nagyon jó dolog, jobban lenni, ám ki tudja, hogy a lelkünkön ejtett mély sebekből, amiket elnyomunk magunkban, -hiszen elhisszük, hogy jobban vagyunk - Vajon mikor tudunk teljesen felgyógyulni és mikor tudunk újra valakiben bízni, hinni, egyáltalán megnyílni előtte?
