Aki érezte már magát "bezárva" egy kapcsolatban az pontosan érezni fogja miről írok ma. Szerintem attól, hogy valaki kapcsolatban van, még nem kell korlátozni a másik szabadságát. Én úgy gondolom, hogy abból semmi jó nem sülhet ki hosszútávon. Egy párkapcsolatban is szükség van néha arra, hogy kicsit egyedül legyünk, ez ettől még nem azt jelenti, hogy nem szeretjük a másikat. Szó sincs erről, csak egyszerűen szükségünk van "önmagunkra" is néha. Arra, hogy kikapcsoljuk az agyunkat, magunkra találjunk, elrendezzük az kis dolgainkat és esetleg arra is jó, hogy felerősítsük magunkban a társunk hiányát. Szeretek kapcsolatban lenni, ha ki lehet ezt így fejezni, mert úgy gondolom meg tudom találni a köztes utat a párommal töltött percek és a barátokkal való időtöltés között. Az egyedülléthez kicsit hozzá lehet szokni és kicsit ezt is meg lehet szeretni, de nem hinném, hogy ennek hosszútávon jó vége lenne. Én megszoktam az egyedüllétet is, elég időm volt rá. Most már bele mernék vágni egy kapcsolatba, mert úgy érzem eleget pihentem, de nyilván nem minden áron. Az embernek kialakulnak az egyedüllét alatt, azok a szemléletek egy számára jó párkapcsolatról, amiket nem fél majd megvalósítani. Aki hosszabb ideig van egyedül, azzal a két véglet történhet : vagy annyira szeretethiánya van, hogy ezzel megfojtaná a másikat, vagy annyira meg akarja még mindig őrizni a saját szféráját, hogy egyáltalán nem engedi a másikat magához annyira közel, amennyire az normális lenne. Egyik sem jó. Valahogyan a köztes utat kell megtalálni mind a két félnek, ahhoz, hogy jól érezzék magukat egymás mellett. Például ne szabjuk meg, hogy kivel barátkozhat a társunk, hány órára érjen haza, nem mehet sehova, stb... még lehetne sorolni. Ha bekorlátozzuk a másikat, annak előbb vagy utóbb kenyértörés lesz a vége. A féltékenység normális és egy bizonyos fokig egészséges is, de van aki nem tud ezeknek határt szabni, majd csodálkozik azon, hogy esetleg egyedül marad. A szeretetünket nem így kell kifejezni, mert ez a társunkban negatív viselkedést válhat ki, akár dacot is, hogy márpedig azért is megcsinálnom, mert nehogy már megmondjanak nekem akármit is. Nem azért vagyunk kapcsolatban valakivel, hogy a pót anyukája vagy a pót apukája legyünk, hanem azért, hogy minden erőnkkel azon legyünk, hogy boldoggá tegyük. Személy szerint én is olyan vagyok, ha észreveszem azt, hogy valaki már nem kompromisszum szintjén szeretne megkérni, hogy ne csináljak ezt vagy azt, akkor máris támadok. Úgy gondolom ez természetes viselkedés és ebben mind a két nem egyforma. Ha szorul a hurok, onnan mindig menekülés van előbb vagy utóbb. Vajon elérjük - e olyan módon, hogy a szerelmünket magunkhoz láncoljuk, hogy korlátozzuk a szabadságát és velünk maradnak vagy kitörnének a börtönünkből?