Amikor belefogtam az írogatásba, tudtam, hogy fennáll a veszélye annak, hogy kiadom kicsit magam, mégis úgy gondoltam egy életem egy halálom, megpróbállak benneteket beengedni a világomba. Örömmel tapasztalom, kapom a visszajelzéseket, és látom, hogy jó páran megnézik és kattintgatnak a bejegyzéseimre és ez nagyon jól esik, ezúton köszönöm szépen. Aki ismer az tudja, hogy a nagy szám mögött nem feltétlenül egy érzéketlen ember lakozik. Nem lepődöm meg azon, hogy sokan nem hiszik el, mert nem szeretem azt az oldalamat megmutatni, féltem a lelkemet, nehogy sérüljön. Van akihez egyáltalán nem akarok úgy állni soha, hogy lássa és van akinek őszintén "megmutatom" magamat. A középutat nehezen találom és néha ez baj, mert az emberek kihasználják azokat, akiken észreveszik, hogy "gyengébbek" náluk. Ezért lett manapság népbetegség az, hogy felszínesek vagyunk, talán azokkal is, akik meg sem érdemlik. Nem engedünk közel magunkhoz igazán senkit, pedig sohasem tudhatjuk, meddig tehetjük meg igazán, szívből. Játsszuk a boldogot, a jókedvűt, vigyorgunk nagyokat, amik mögött nem is ez van igazából. Félünk, hogy ne " lásson" meg bennünket senki, teljes valónkban.  Nem merjük kinyitni a szívünket mert félünk a sérüléstől, a bántalmaktól és minden olyan negatív dologtól, ami az egonkat pöttömnyire kicsinyíti. Az az igazság, hogy én már sohasem változom meg talán, mert egyszerűen ilyen vagyok és nem tudom megjátszani azt, amilyen nem vagyok. Kiadom a saját kis világomat sokszor minden gondolkodás nélkül, mert nem az jut eszembe rögtön, hogy visszaélhetnek vele. Az a baj az emberekkel, hogy ha kinyitod nekik a szíved, akkor legtöbbször kihasználják. A legjobb az egészben, hogy én sokszor észre sem veszem, mert kicsit naivabb vagyok a kelleténél olykor-olykor. Bele lehet fáradni ebbe is, ha az ember csak ad és ad, cserében pedig visszaélnek a jó szívével. Nem vagyok az a felhánytorgatós típus, pedig sokszor lehet, hogy meg kellett volna tennem, csak azért is, hogy legalább jobb legyen a közérzetem. Én egy jólelkű embernek tartom magam, de amikor megtörtént velem egy olyan eset, ami semelyik szakításhoz, vitához vagy rossz élethelyzethez nem volt hasonlítható és a fejembe ötlött a gondolat, hogy vajon hány ember érdemli meg azt ezek után, hogy kitárjam a szívem előtte? Vajon mennyi idő kell egy olyan mértékű csalódás feldolgozásához, mint amit, akkor átéltem és megéri e sérülnöm, barátságokat kötnöm, mit várhatok az emberektől ezután. ahogy telik az idő? Kiben és mennyire bízhatok meg  azok után, ami történt? Istenemre mondom az érzés, amikor valakinek teljesen kitárulkozol és elmondasz mindent, amit csak lehet és még annál is többet, az életedet betéve percről-percre s amikor rájössz, hogy nagyobbat csattan a felismerés, mintha arccal zuhannál a betonra, na akkor érzed úgy, hogy nem éri meg. Nem éri meg, mert akkor annyit érzel, megszakad a szíved és sohasem bízol már talán. Természetesen itt nem egy párkapcsolatról van szó, remélem, azért ez érzékelhető volt. Nem csak a szerelmednek nyithatod ki a szíved, hanem a barátaidnak is. Sőt nekik kell csak igazán, mert ki más lenne mellettünk, ha nem ők. Nekem pont annyi barátom maradt, aki számít, mint amennyire szükségem van. Nem szeretnék sem többet, sem kevesebbet közel engedni.  Kiesett egy-két ember az elmúlt évben az életemből, de már nem fogom fel tragédiának és kudarcnak, mint inkább az élet tesztjének és egy újabb akadály legyőzésének az érzésekkel szemben, amiket a józan ész felülírt. Az olyan embereknek, mint én, akik nem félnek kimutatni az érzéseiket, sokkal nagyon veszély fenyegeti ebben a világban, mint akik az eszük után mennek. Sokszor tényleg nem lehet eldönteni, hogy most égő az, ha valakinek elmondjuk mit is érzünk? Ha valakinek önzetlenül segítenénk vagy, ha a nyakunkba vesszük a problémáit, mert úgy gondoljuk fontos lehet nekünk? Egyre inkább azt kezdem érezni, hogy nagyon kevés embernek nyílnék meg, mert nem érdemlik sokan, hogy igazán "lássanak". Csalódtam, mert átvertek, hazudtak, megbántottak, de hosszútávon nem tudok haragudni senkire. Kicsit naiv vagyok, tudom és ez már valószínűleg így is marad, de egy biztos, az ember legfőbb erénye a megbocsátás és ez az egyetlen, amit csak akkor tudunk megtenni, ha vállaljuk a kockázatot és kinyitjuk a szívünket a világnak.