Vajon miért zárkóznak be az emberek egy idő után? Divat lett ez vagy az élet keményít meg mindenkit ennyire? Szerintem a sok csalódásból és a "rossz" kapcsolatokból hozza az ember magával a depressziót és a bezárkózást. Amikor egyedül maradunk, elhagyjuk kicsit magunkat, elgyengülünk és hajlamosak vagyunk befordulni. Magunkba szállunk, néha jobban is, mint kellene. Keressük magunkat, hol vesztünk el. A nőkre különösen igaz az, hogy mi a pillanattól kezdve vagyunk "rosszul" jó ideig, a férfiakra pedig, hogy mintha felszabadulnának. Náluk később jelentkezik az elhagyatottság, addig vígan vannak, ameddig nem esik le nekik a húszfilléres. Érdekes. Ha egyedül maradok, én is bezárkózom. Ilyenkor jöhetne Justin Timberlake is, meg sem hatna, mert akkor úgy érzem elveszítettem magamból egy darabot, még ha csak kevés ideig is tartott a kapcsolat. Tipikus tünetei vannak nálam: nincs kedvem semmihez és senkihez, kevés embert viselek csak el magam körül, nincs kedvem beszélgetni, főleg nem fiúkkal, sőt undorodom tőlük (ha ez nem túlzás), befordulok és keresem magamban a hibát. Valamit már majdnem ki is felejtettem, a jó öreg sírást. Aztán jön az a dolog egyszer csak, hogy bejelentkezik valaki, aki még tetszik is, jó is lenne meg nem is, nem tudom eldönteni mit kellene tennem (pedig azt azért nekünk kell tudni). :) Foglalkozzak vele vagy gyógyulgassak még? Vajon készen állok már? Szerintem, ha ezen agyalni kell, akkor megette a fene, mert akkor nem vagyunk biztosak magunkban még. Az jár a fejünkben, hogy fennáll a veszélye annak, nem jön be az illető úgy, ahogy azt elterveztük. Ezzel az a baj csak, hogy tuti a másiknak tetszeni fogunk, mert eleve van egy kisugárzásunk, hogy bizonytalanok vagyunk és titokzatosak. Ez fog megtetszeni bennünk. :) Természetesen az is előfordulhat, hogy jó lesz a randi, minden klappol és akkor jön a fejünkbe az újabb kérdés, amit előző kapcsolatok negatív tapasztalataiból hoztunk: Megéri e, hogy annyira jól érezzem magam, hogy esetleg újra sérüljek? Mostanában azt vettem észre magamon, hogy kicsit megszoktam újra az egyedüllétet és nehezen nyitok. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék végre egy kapcsolatot. Az a baj, hogyha az ember sokat csalódik, akkor már nem a randizáshoz nincsen kedve, hanem ahhoz, hogy mi van akkor, ha ez sem jön be. Már eleve a pofára eséstől félünk és ezt nagyon nehéz megbeszélni magunkkal. A sorozatos csalódások, a rosszul sikerült randik, a sírással átvirrasztott éjszakák után, főleg a nők többsége bezárkózik és egy idő után szinte kőkeménnyé válik. Lehet, hogy a pasikra is jellemző ez, de azt nem tudom, mert sosem  voltam a helyükben :). A megoldást még nem ismertem fel, de azt igen, hogy szerintem biztosan éreznünk kell magunkban, hogyha valakit szeretnénk magunk mellett tudni. Ha valamin túl sokat kell agyalni, annak csak bénázás lesz a vége és megbántunk egy olyan embert, aki egyáltalán nem érdemli meg!