Ha magamat teszem első helyre ebben a témában, azt kell mondanom sajnos, Én elég érzékeny ember vagyok, habár sokan ezt nem is gondolják, hát most bevallom, így van. Az az igazság, hogy velem elég nehéz közölni a szakítást, legyen bármilyen formája, sajnos. Vagyis nem tudom, hogy sajnos e, mert Én nem szégyenlem, hogy meggyászolom a kudarcaimat. Néhányan azt hiszik rólam, hogy a nagy szám az egyetlen, rám jellemző tulajdonság, de ez nem baj, mert nem kell mindenkinek megmutatnunk magunkat. Nem sok ember érdemli meg a mai világban. Amikor egyedül maradtam egy szakítás után, először azt vettem észre, hogy nagyon hiányzik az az ember.  Aztán egy jó pár napnak el kellett telnie ahhoz, hogy rájöjjek, az az űr hiányzott, amit Ő betöltött, az pedig nem tűnt kicsinek akkor. Egy ideig várjuk vissza, lehet hogy elég sokáig is ahhoz, hogy felfogjuk nem jön már. Rossz összetalálkozni, remegsz, szédülsz, nem jönnek a szavak, ha ott áll veled szemben, mert nem találod őket. Azt biztosan tudjuk már, hogy annak mindig könnyebb valamennyivel, aki szakít, hiszen, Ő nélkülünk akar jobban lenni. Ez az igazság. Amíg várakozunk,  addig képesek vagyunk elhitetni magunkkal, hogy meggondolja magát és talán visszajön, pedig nagyon tévedünk, ha azt hisszük, ugyanarra az emberre van szükségünk, mert benne valami "rosszra" fordult és azt a "rosszat" mégis csak Mi váltottuk ki belőle. A rosszat itt nem szó szerint értem! Azért várunk, mert pótolni szeretnénk az űrt, amit maga után hagyott, és ilyenkor csak a szép dolgokra tudunk gondolni, amiket veszítettünk. Azért gondoltam, hogy erről írok ma, mert most nem divat sajnos sokáig együtt maradni. Sokan megunják hamar egymást és elfelejtik azt, hogy még nem is ismerték talán meg azt, akivel egy pár este a párnára hajthatták a fejüket. Nem adunk már sok esélyt és elfelejtünk tolerálni egymás felé. Esetleg  már elég bizalmunk sincs viszont a kudarcunk annál nagyobb, mert ezt hoztuk valamelyik kapcsolatunkból és ezt nem tudtuk feldolgozni. Szerintem ez amiatt alakul sokszor így, mert  tisztában sem vagyunk azzal, hogy felkészültünk e egy kapcsolatra. Arról, hogy mennyire érdekel valaki bennünket, nagyon hamar rá lehet jönni, kb akkor, amikor az első csók elcsattan, na ezt hívják a lányok szikrának a fiúk pedig baromságnak. Állítólag a " szikrát" csak Mi találtuk ki, hogy ezzel nyugtassuk magunkat. Pedig a képlet a férfiaknál egyszerűbb : Ha egy férfi akar téged, azt elmondja, de egy biztos egyértelmű jelet ad feléd. Aztán, ha ezek jönnek maguktól, akkor kell folytatni, ha pedig nem...hát meg kell mondani mire van szükségünk. Lehet, hogy minden megbeszélés nélkül belevágunk és csak sodródunk, de akkor tuti, hogy az egyik fél sérülni fog, mert hát a sodródás valljuk be, nem hangzik túl komolynak. Szerintem mindennek az alapja a beszélgetés, hogy mindent elmondjunk a másiknak, ami a kapcsolatunkat befolyásolhatja. Velem az a baj, hogy könnyen elhiszem, na most aztán majd megváltom a világot, közben pedig ugyan azok a dolgok ismétlődnek velem. Vajon a mai szingli lányok és fiúk fognak még családot alapítani vagy ez már kiment a divatból?